Rémálmok sikátora

By Echte on 04 February 2022 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2022.02.03. (Nightmare Alley) Az utazócirkusznál dolgozó Stanton Carlisle becsvágyó férfi, aki néhány jól megválasztott szóval tehetségesen manipulálja az embereket. Találkozik egy pszichiáternővel, akiről rövidesen kiderül, hogy talán még nála is veszedelmesebb.

4 OSCAR-JELÖLÉS 2022
(Legjobb film; Legjobb operatőr: Dan Laustsen; Legjobb látvány; Legjobb jelmez)

KRITIKA

A noir Guillermo del Toro első szerelmei közé tartozik – ahogy magazinunknak is elmondta –, így ennek megfelelően a Rémálmok sikátora igazi signature produkció lett. Egyszerre hagyománytisztelő, ugyanakkor modern és természetesen grandiózus vállalás.

Csákvári Géza

A noir műfaja magában hordozza a horrort, de úgy is fogalmazhatnánk, hogy benne rejlik a borzongás egyfajta artisztikus megformálása. Nem kell hozzá más, csak egy jó irodalmi alap, és Guillermo del Toro most William Lindsay Gresham azonos című regényéhez nyúlt vissza. Az írásmű 1946-ben jelent meg, egy évvel később azonnal készült belőle film Tyrone Power főszereplésével (külön érdekesség: ez hazánkban A sarlatán címen ismert), ám Edmund Goulding a kor szellemiségétől eltérően kissé eltávolodott az irodalmi alaptól, és abból elsősorban Stanton Carlisle, a pénz nélküli illuzionista fejezeteit vette alapul, illetve a nőkhöz való viszonyát emelte ki. Pedig Gresham művének igen jelentős része a vásári komédiások és vándorcirkuszok világa iránti rajongásból állt – tulajdonképpen az író civilben is éveken át tanulmányozta ezt a világot. Guillermo del Toro ezt igen komolyan vette, vagy ha úgy tetszik, alapjaiban ültette át a regényt filmre. Persze itt nem kell gondolni semmi ismeretterjesztő jelenetre, a gigantikusra alkotott expozíció Stan karakterének felépítésére szolgál. A semmiből bukkan elő zavaros múlttal, amelyről nem beszél, de Bradley Cooper alakításának rezdülésiben benne van, hogy ez bizony sötét titkokat rejt, amelyeket a férfi mélyen elnyomott.
A film játékidejének több mint az egyharmadát felemészti a cirkuszi miliő ábrázolása, az ott együtt élő figurák által teremtett öntörvényű világ. Stan érkezésekor egy szenzációra lesz figyelmes, a vadember show-ra, amelynek a lényege, hogy egy piszkos, ápolatlan férfi, aki csont és bőr, a plénum előtt elharapja egy csirke nyakát. Felvetődik a kérdés: higgyünk Clem Hoatley (Willem Dafoe) figurájának, aki a látottak kapcsán azt hinti el a közönségnek, hogy „félig ember, félig szörny”? Ismerve del Toro szoros viszonyát a fantasyhez, itt még feltételezhetjük, hogy természetfeletti mese kerekedik ki az egészből. De nem, egy ennél súlyosabb dráma, az emberi természet elemzése az, ami ezek után vár ránk. Tulajdonképpen a Rémálmok sikátora az eddigi legrealistább film a rendezői életműben. Az expozíció tehát igen sok alkotói szándékot valósít meg az irodalmi alapanyaghoz való hűségen túl. Stan lavírozásai a cirkuszi világban, predesztinálja a figura jövőjét. Látjuk, ahogy garas nélkül érkezik, először munkával áll helyt, majd Zeena jósnő (Toni Collette) szolgálatába áll, akinek partnere, Pete (David Strathairn) az illuzionista tudomány tudója, amelynek titkait papírra vetette egy kis könyvbe. Az, ahogy a könyv végül Stannél köt ki, a sötét múltat kezdi megidézni, és jelezni, hogy hiába mutatja a szép és szimpatikus arcát a „tanonc”, nem hős, hanem antihős van del Toro elbeszélésének középpontjában. És, ahogy a mesében, nemcsak titkot, de a szerelmet is megszerzi, a tiszta lelkű Mollyt meggyőzi, hogy nekik kicsi ez a világ, a lehetőségek előttük állnak.
Tulajdonképpen a cirkuszi szegmens is kiszolgálná egy egész estés játékfilm kereteit, hiszen több enigma és bölcsesség van benne, mint sok másikban együttvéve, amely nem tesz többet, mint megkérdőjelezi azt a hollywoodi művekben általában elnézett (vagy még inkább: félrenézett) tényt, hogy a boldog befejezés érdekében mindent megtehető. A „bármibe is kerül”-filozófia létjogosultságát semmisíti meg Guillermo del Toro, amikor ezután is folytatja a filmet. Az események két évvel később folytatódnak, amikor Stan már „Master Stanton”, és Mollyval már ismertek a produkciójukkal – azaz, amit jóslásnak adnak el, az tulajdonképpen igen furmányos jel és érzelmi „olvasás”, amelyet manipulációval kötnek össze. Ez önmagában még nem túl érdekes, hiszen nincs ebben semmi meglepő, miután Stannél van a titkos könyv, ám egyik este színre lép a titokzatos Dr. Lilith Ritter (Cate Blachett), aki nyíltan provokálja a férfit azzal a céllal, hogy leleplezze a csalást. Nem sikerül neki, ám innentől kezdve bizarr viszony alakul ki köztük, amelynek minőségéről csak a film legvégén győződhetünk meg, addig képes totális bizonytalanságban tartania minket a rendezőnek. Egy biztos azonban, hogy mindeközben Stan ösztönei egyre inkább a felszínre törnek, és a múltja fokozatosan utoléri őt – persze, mindent képletesen kell érteni. A Rémálmok sikátora második fele – ha nevezhetem így – az, ahol felszínre jött del Toro szerelme a műfaj iránt. Meg mert olyanokat lépni, hogy egyes jelenetekben nem is világít, és fixa ideám, hogy Cate Blanchettől azt kérte, legyen olyan modoros, mint egy díva az 1930-as években, hogy aztán egy másik jelenetben azt mondhassa neki, hogy akkor most legyél kacér, mintha csak egy erotikus thrillerben lennénk az 1990-es években. És arról még nem is beszéltem, mi történik akkor, ha egy hazug ember egy még nagyobb hazuggal, még kegyetlenebb ragadozóval találkozik – ez lesz Ezra Grindle (Richard Jenkins, aki még soha nem volt ennyire hátborzongató), de hát ezt nem lehet, de nem is érdemes taglalni. Látni kell!
Hosszasan lehetne sorolni, hogy miért kimagasló alkotás a del Toro-féle Rémálmok sikátora. Alapjaiban megvan benne minden, amitől egy mozgóképet grandiózusnak lehet nevezni: emberi dráma, hátborzongató mese, lenyűgöző atmoszferikusság és kiváló alakítások. Kérdem én, mi kellene ennél több?