Belfast
2022.02.24. (Belfast) A humoros, érzelmes és markánsan személyes történet egy fiú gyermekkorának krónikája a hatvanas évek végéről a címbéli város zűrzavarában. A filmet az Oscar-jelölt Kenneth Branagh írta és rendezte, a szereplők közt van az Arany Glóbusz-jelölt Caitriona Balfe, az Oscar-díjas Judi Dench, Jamie Dornan, Ciaran Hinds, és a filmvásznon most debütáló tíz éves Jude Hill. Dornan és Balfe egy szenvedélyes, munkásosztálybéli házaspárt alakítanak, akik belesodródnak a vérengzésbe. Dench és Hinds játsszák az éles eszű nagyszülőket.
OSCAR-DÍJ 2022
(Legjobb eredeti forgatókönyv)
6 OSCAR-JELÖLÉS 2022
(Legjobb film; Legjobb férfi mellékszereplő: Ciarán Hinds; Legjobb női mellékszereplő: Judi Dench; Legjobb rendező: Kenneth Branagh; Legjobb hang; Legjobb betétdal)
KRITIKA
Mintegy négy évtizeddel azután, hogy Kenneth Branagh-t először színészként, majd rendezőként is megismerte a világ, végül elkészítette az „így jöttem” filmjét. A Belfast keserédes visszaemlékezés, amit olyannyira áthat a személyes kötődés, hogy ezért a közhelyeit is könnyebb elnézni.
Rácz Viktória
Mivel ő a filmművészet legnagyobb Shakespeare-rajongó színész-rendezője Laurence Olivier után, Kenneth Branagh neve összeforrt az előkelő angol úriemberképpel, és valószínűleg nagyon kevesen tudják róla, hogy valójában nem londoni születésű, hanem északír bevándorló. Munkásosztálybeli családjával kilencéves korában, 1969-ben hagyták hátra szülőhazáját az úgynevezett Zavargások, vagyis a hatvanas évektől a kilencvenes évekig elhúzódó protestáns-katolikus konfliktus miatt. Bár ma már az akcentusában sem találjuk nyomát a származásának, Branagh személyének nagyon fontos részét képezik a belfasti gyökerek, aminek most egy saját gyerekkorába visszarepítő játékfilmmel állított szeretetteljes emléket.
Branagh kiemelkedő Shakespeare-adaptációk sorával indított rendezői karrierjét az elmúlt évtizedben változó színvonalon mozgó amerikai blockbusterek jellemezték az MCU egyik univerzumindító filmjének számító Thortól (2011) az élőszereplős Hamupipőkén (2015) át a legbrutálisabb filmes bajusszal sokkoló Gyilkosság az Orient expresszenig (2017), így az még önmagában nem olyan erős állítás, hogy hosszú idők óta a Belfast a legeredetibb és legjobb filmje. Önéletrajzi alkotásról van szó, amelynek forgatókönyvét is Branagh írta, de ezúttal a szereplőgárdához nem csatlakozott. Alfonso Cuarón Romája után ő is úgy döntött, hogy fekete-fehérben kívánja felidézni a gyerekkorát, habár a modernkori fekete-fehér filmek többségével 
ellentétben ez az esztétikai döntés kevéssé indokolt a Belfast esetében. Így joggal lehet ráaggatni az öncélú művészieskedés vádját, de ettől még minek tagadni, hogy remekül néznek ki Haris Zambarloukos gondosan megvilágított képei. A mai Belfast városképét madártávlatból bemutató nyitósorokat leszámítva egyedül a filmen belüli filmek színesek, ami kifejezetten ötletes megoldás egy filmkészítő eredettörténetének elmesélésére. A Belfast ez a nagyvásznat tátott szájjal és csillogó szemekkel bámuló kisfiú filmje: lehet, hogy hatásvadász a sok lassítás, erőltetett a vadnyugati plánokkal felvett utcai összeszólalkozás vagy túlzás a sokadik Van Morrison-dal, de a rendező túlcsorduló lelkesedésének nehéz ellenállni.
Jude Hill bájosan alakítja Branagh gyerekkori alteregóját, Buddyt, aki egyik nap azzal szembesül, hogy a játszótérnek használt és korábban az otthon biztonságát jelentő utcáját ellepik a militáns protestánsok. Buddy vajmi keveset fog fel a vallási-politikai konfliktusból, de elkerülni így sem tudja annak következményeit, ahogy a protestáns családja sem, akik közösségi nyomásra sem akarnak részt venni a katolikusellenes akciókban. Branagh remek színészekből állította össze filmbéli családját: Caitriona Balfe és Jamie Dornan indulhatnak a legszebb filmes szülők címért, a nagyszülőket alakító Ciarán Hinds és Judi Dench pedig ontják magukból az életbölcsességeket és a jó poénokat. A zavargásból pont annyit látunk, amennyit egy kilencéves gyerek és pont akkora a jelentősége is: a vallások közötti ellentétnél jóval fontosabb a holdra szállásról szóló beadandó vagy a szomszédos padban ülő kislány mosolya. Bár önmagában még nem új találmány gyerekszemszögből bemutatni a zavargásokat – Terry Loane 2004-es Mickybo meg én című filmje egy protestáns és egy katolikus kisfiú barátságára épül, Lisa McGee szintén életrajzi ihletésű Derry Girls című sorozatában pedig kamaszlányok nézőpontjából látjuk az eseményeket –, a Belfast ügyes arányérzékkel vegyíti a felnövéstörténetek tipikus elemeit (első szerelem, szülők házasságának válsága, identitáskeresés, apró lázadások) a polgárháborús környezettel.
A film legalább annyira szomorú ballada a kivándorlásról, mint nosztalgikus coming of age-sztori, Buddy szülei ugyanis hiába imádják Belfastot, ahol mindenki ismer mindenkit, ha a város fokozatosan taszítja ki őket magából az egyre elfajuló utcai harcokkal és az egyre súlyosbodó munkanélküliséggel. Mi a helyes döntés? A családot nagy nehézségeknek kitéve otthon maradni, vagy a családot nagy nehézségeknek kitéve elmenni? Bár egy specifikus ember specifikus történelmi időszakban játszódó gyerekkoráról szól, a Belfast pont az univerzalitása miatt tudott közönségdíjat nyerni a Torontói Filmfesztiválon, és vált az idei év egyik nagy Oscar-esélyesévé. Branagh a koronavírus kitörése után írta meg, és a járvány miatt nehezített körülmények között forgatta le a filmjét, ami végső soron a válsághelyzeteket átvészelő szeretet erejéről szól – ez az üzenet pedig napjainkban különösen szíven tudja találni a szentimentalizmusra fogékony nézőket.
98 perc, brit
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!