Mulholland Drive: A sötétség útja

By Echte on 10 March 2022 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2022.03.10. (Mulholland Dr.) A világhírű és sikeres fenegyerek David Lynch rémálma az angyalok városában folytatódik. A Mullholland Drive televíziós sorozatnak indult, úgy, mint korábban a Twin Peaks. A sorozatos heti televíziós megmérettetésre azonban Lynch izgalmas film noir-t ötölt ki, amely erotikus thriller, börleszkbe hajló tragikomédia, melodramatikus love story, szimbolikus ars poetica, szarkasztikus társadalomkritika és pszicho-horror is egyben. Hamisítatlan Lynch-mix tehát. Aztán a vágóasztalon rejtélyes puzzle-t rakott össze, amelynek megoldásához az összes motívumgazdag epizódra emlékezni kell. A történetben minden részlet fontossággal bír – rájövünk, amikor visszafelé haladva fejtegetjük és kötögetjük a cselekményszálakat. Minden titok nyitja és kulcsa a bérlimuzin utasa, egy gyönyörű hollófekete hajú, nagyestélyis nő. Tökéletesre metszett arca Hófehérkéé, a teste Jayne Mansfieldre emlékeztet, akit mindjárt az elején el akarnak tenni láb alól. Ekkoriban landol az Ontario állambeli Deep Riverből a sejtelmes femme fatale pandanja, egy törékeny, ártatlan, szőke kis nő, kedves, naiv és optimista. A filigrán szőke Betty világrengető ambíciókkal érkezik a nagyvárosba, hogy ideiglenesen befészkelje magát színész nagynénje üres házába, amely időközben Rita rejtekhelye lett.

OSCAR-JELÖLÉS 2002
(Legjobb rendező: David Lynch)

KRITIKA

Mániás-depressziós leszbikusok, amnézia, sátánian vigyorgó nyugdíjasok. A szerelem, ahogyan David Lynch elképzeli. Tévésorozatnak készült moziját valószínűleg az akadémia sem értette, rendezői Oscarra jelölték hát.

Szikora Eszter

Eltelik majdnem másfél óra, s végtelen boldogság vesz erőt a nézőn: Úristen, még mindig értem!
Néha felbukkannak ugyan ismert arcok (Robert Forster, Dan Hedaya), akik három mondat után előreláthatólag soha többé nem kerülnek elő a történetben, de egy Lynch-moziban ez nem kihívás. S ebben a mámoros, önnön okosságunktól eltelt állapotunkban a kamera hirtelen felénk fordul: pontosan ez az a másodperc, amikor a Mulholland Drive mozifilmből Lynch-vízió lesz.
A következő negyven percben pedig maga alá temet az őrület.
Lynch legújabb műve komplex csináld magad kirakójáték, csakhogy a puzzle-darabkáknak nincs bemeneti és kimeneti végződése. Ha pedig nagy nehezen sikerül kettőt összeilleszteni, a többi egység hull darabokra. Mintha egy olyan üregben kutakodnánk a megértés kincsei után, ami nem is létezik. Tarantino, Soderbergh vagy P.T. Anderson az idődimenzióval játszik. Lynch viszont a valósággal. A probléma csak az, hogy fogalmunk sincs, kié ez a valóság, hol kezdődik és hol ér véget. S így lesz a Lynch-planéta realitása olyan megfellebezhetetlen, megcáfolhatatlan s nagyon nehezen kritizálható celluloid-élettér, melyet ízekre szedni képtelenség. A rendező nem a történésekre épít, a nézői tudatban végbemenő kémiai folyamatokra koncentrál: bepillantást enged saját zűrzavaros lelkének alvilágába, s ránk bízza a következmények feldolgozását.
Hogy miről is szól a Mulholland Drive? Olyan szintű agymunkára készüljünk fel, amely mellett a Memento visszafelé pergetett sztorijának összeolvasása csak ujjgyakorlat.
Az biztos, hogy történik egy baleset Hollywood domjai között. Egyetlen túlélője, egy csinos barna (Laura Elena Harring) amnéziás állapotban elmenekül. A naiv szőke színésznőjelölt, Betty (Naomi Watts) nagynénjének házában keres menedéket, s a fürdőszobában lógó Gilda-poszter hatására kölcsönveszi Rita Hayworth keresztnevét, így mutatkozik be. Betty és Rita véd- és dacszövetséget kötnek, s elhatározzák, kiderítik, mi elől menekül az emlékek nélküli lány.
Tucatnyi mellékvágány fut a rejtélyes nyomozással párhuzamosan, észrevétlenül egyre szorosabban összefonódva a központi szállal, mígnem minden apró ösvény összefut, s a nézői megértés teljes sebességgel betonfalnak rohan.
Lynch eredetileg az ABC tévétársaság megbízásából egy tévésorozat pilotepizódjának szánta e mozit, de az ABC túl sötétnek találta az anyagot, és kihúzta a dugót. A direktor az utolsó pillanatban mégis talált szponzort, új befejezést illesztett a történethez, s széles vászonra formázta, de a sorozatjellegből adódó lezáratlanság, az egyes jelenetek elvarratlansága így is érezhető. Az egyetlen kiegyensúlyozott következetesség Naomi Watts színésznő megdöbbentően széles spektrumú játékáé. Tágra nyílt szemű, az álomvárosra rácsodálkozó naivája a lynchi őrületnek megfelelően pillanatok alatt mániás-depressziós leszbikussá válik, fénylő eleganciájú üdvöskéből lecsúszott másodhegedűssé, rajongottból rajongóvá. Műfaji szempontból beszélhetnénk itt a Hollywood-szatíra és a klasszikus film noir nászából született szerelmes krimirománcról, afféle Szigorúan bizalmasról leszbikusokkal. (Lynch nem spórolt a provokációval: csókolózó, meztelen, maszturbáló hősnőit sajátos módon mégis romantikusnak szánta.) De teljesen felesleges kategorizálni. A Mulholland Drive nem új mértékegység, de bosszantó módon teljes értelmetlensége ellenére is működik.