Licorice Pizza

By Echte on 24 March 2022 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2022.03.24. (Licorice Pizza) A LICORICE PIZZA Alana Kane és Gary Valentine felnőtté válásának, jövés-menésének és szerelembe esésének története 1973-ban, a San Fernando Valley-vidéken. Paul Thomas Anderson filmjét három Oscar-díjra jelölték, a legjobb film, a legjobb rendező és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriákban.

3 OSCAR-JELÖLÉS 2022
(Legjobb film; Legjobb rendező: Paul Thomas Anderson; Legjobb eredeti forgatókönyv: Paul Thomas Anderson)

KRITIKA

Tinifilm, korrajz, két imádnivaló főszereplő és az első igazi szerelem varázsa: minden megvan benne ahhoz, hogy korunk egyik legjobb filmjének tekintsük Paul Thomas Anderson legújabb rendezését.

Csákvári Géza

P.T. Anderson visszatért a San Fernando-völgybe a kultikus Boogie Nights és a szintén rajongott Beépített hiba után, ám most nem a pornóipar elesett sztárjai és nem is az alvilág legnagyobb hippijei érdekelték, hanem hogy milyen lehetett ebben a korban felnőni és szerelmesnek lenni. Méghozzá az első, a mindent elsöprő, tiszta és őszinte szerelemre összpontosít. Az ártatlanságra egy zűrös korszakban.
Paul Thomas Anderson az egyszerűséget tartotta a legfontosabb jellemzőnek. Tinifilmjének – mert a Licorice Pizza lényegében az – két főszereplő karaktere határozza meg a filmje stílusát, dinamikáját, így két olyan színész keresett, akikre úgymond ráírta a szerepet. Nem kellett nagyon castingolnia, hiszen mindkét fiatal szereplőjét régóra ismeri. Cooper Hoffmant onnan, hogy édesapja, Philip Seymour Hoffman az egyik kedvenc színésze volt. Cooper ráadásul ijesztően hasonlít az apjára, testalkatában, gesztusaiban, mimikájában, intellektuális kisugárzásában – egyszóval mindenben. A jövő nagy karakterszínésze született meg a szemeink előtt. A másik főszereplő is „ismerősnek” mondható, hiszen a Haim zenekarnak Anderson több videóklipet is rendezett, és régóta ígérte Alana Haimnek, hogy egyszer ír majd neki egy filmszerepet. Aztán Alana csodálkozhatott, amikor kapott egy forgatókönyvet, amelyben el kell játszania egy Alana nevű lányt, akinek a családját a sajátja alakítja majd. Kissé cinikusan szólva, mintha Paul Thomas Anderson házibulit tartott volna, és persze ő ezt is csodálatosan oldotta meg. Már a nyitójelenettel leveszi az embert a lábáról: Alana iskolai fotósként provokálja a fiatalokat, hogy történjen valami érdekes, és meg is történik: rákattan a koraérett, nagyra nőtt Gary Valentine (Hoffman), aki azonnal randira hívja. Ő ugyanis nem fogadja el, hogy csaknem tíz évvel fiatalabb a lánynál – aki az iskolában dolgozik –, de hát az vesse magára az első követ, aki tényleg nem volt szerelmes soha egyik tanárába sem. Még akkor sem, amikor Alana mégiscsak megjelenik azon a bizonyos légyotton – igaz, elsőre nem hullik a fiú karjaiba, sőt másodjára sem…
A rengeteg iróniával prezentált korrajz, amely legalább olyan fontos, mint a benne lévő love story, meghatározza a Licorice Pizza atmoszféráját. Totálisan zakkant egy korszak ez, amelyben szemmel láthatóan szívesen időzik Paul Thomas Anderson. Ha pedig egy tini különleges képességekkel rendelkezik, akkor csodákra képes. Gary például ebben a környezetben mindenre képes: gyerekszínész, aki megpróbál áttörni a showbizben, de amíg az nem sikerül, nyit egy vízágykereskedést (mi mást, tényleg…), majd utána egy játéktermet. A kor szabadelvűsége semminek nem szab határt, a hatalom csak marginálisan van jelen a filmben egy téves letartóztatás formájában. Egyszóval az életben garantáltan nem látunk olyan tizenöt éves fiút, mint amilyen Gary, miközben pedig Paul Thomas Anderson szerint egy gyerekkori barátjáról, Gary Goetzman gyerekszínészről (aki manapság producerként ismert) mintázta a figurát. Teljesen fikciós azonban Alana karaktere, aki egyrészt első körben barátként segíti Garyt, mindemellett megpróbál keresni egy komoly, idősebb férfit, de azok vagy örültek vagy melegek vagy a kettő együtt. Már-már majdnem talál egy remek zsidó fiút Gary színésztársai között, ám kiderül róla a családi vacsoránál, hogy ateista, ezen pedig Alana vallásos családja rendesen kiakad – igen, a mű erőssége az a csattanós poénokkal teli, sokszor politikailag inkorrekt humor, amely átitatja a filmet, és amelyre ma már a legtöbben nem mernének vállalkozni. De ha Paul Thomas Andersonról van szó, ő nyilván nem fog egy teljesen kilúgozott filmet kikényszeríteni egy olyan korról, amelyben nemhogy elfogadott, hanem kifejezetten menő is volt rasszistának és kicsit homofóbnak lenni.
A zsánerműként letett alapok mellett a rendező fontosnak tartotta a kor legendás figuráinak integrálását a műbe. Ott van például Jack Holden (Sean Penn), a kor sztárja, aki egy próbafelvételen akad össze Alanával, és meghívja egy italra. Remek szcéna arra, hogy Anderson megmutassa, a sztárokat mennyire csak önmaguk érdeklik. Jack Holden persze nem létezett, az alapanyag a színész William Holden volt, aki imádott a filmjeiben motorozni, és Grace Kellyvel is megtette ezt egyszer a Sunset Boulevardon. Ám a főnyeremény-alakítás itt bizony Bradley Cooperé Jon Petersként, aki Barbra Streisand fodrászából lett nagyhatalmú producer és persze Hollywood egyik legőrültebb szakmabelije. A vízágybiznisz kapcsán kerülnek össze vele Garyék, Peters figuráját pedig olyanná tették, mintha csak egy South Park-epizódból lépett volna ki – ám a legendárium ennél sokkal zakkantabbnak írja le. Ugyanakkor állítólag Gary Goetzman a valóságban tényleg adott el vízágyat Petersnek, de sokkal „nomálisabb” körülmények között. Mindazonáltal érdekes adalék, hogy Peters volt a producere a Barbra Streisand-féle, valamint a 2018-as, Bradley Cooper-es Csillag születik-remake-eknek. Utóbbi kapcsán pedig még kisebb botrány is volt, amikor szexuális visszaélésekkel vádolták Peterst, így Paul Thomas Anderson részéről nagy bátorság volt, hogy egy olyan karaktert szerepeltet a filmjében, aki manapság több mint hírhedt Hollywoodban.
Szó, mi szó, nagyon sok mindenért lehet imádni a Licorice Pizzát. PTA kibővítette vele az életművét: még többet láthattunk a hetvenes évek álomvilágából, de ami a legfontosabb, hogy love storyként is működik. Azaz elhiszem, hogy ez a két fiatal, amikor futnak egymás felé, azt a szenvedély miatt teszik. Mint a jobb mesékben.