Bergman szigete
2022.04.14. (Bergman Island) A német–angol házaspár, Chris és Tony a svédországi Fårö szigetére érkezik, hogy heteken keresztül Ingmar Bergman egykori otthonában alkossanak. Mindketten sikeres filmrendezők, és itt, a világtól elzárva, puritán visszavonultságban szeretnék megírni következő forgatókönyvüket. Az északi nyár hűvös és inspiráló, Bergman szelleme pedig ott lebeg minden sarkon. A képzelet és valóság közti választóvonal egyre homályosabbá válik… A Bergman szigete című film, amelynek központi témája a művészet és az emberi kapcsolatok, főhajtás a svéd rendező és életműve előtt.
KRITIKA
Ingmar Bergman szellemének megidézése helyett entellektüel tengés-lengés.
Villányi Dániel
A svédországi Fårö szigetén lakott élete második felének nagy részében a rendezőlegenda Ingmar Bergman, sőt itt forgatta az olyan híres filmjeit is, mint a Persona vagy a Jelenetek a házasságból. Az utóbbiban szereplő nevezetes házastársi ágy máig ott áll Bergman egykori otthonában, ami most már szállóvendégeket fogad. Ide érkezik meg filmünkben egy horrorrendezőből és egy küszködő forgatókönyvíróból álló szerelmespár, akik dolgozni próbálnak az ihletett helyen, de inkább csak a saját kis különbejáratú válságaik tünetei ütköznek ki a gondtalannak remélt nyári napokon. Majd az egyikük által írt, szintén pont ezen a szigeten játszódó sztori meg is elevenedik, elmosva a határt az aktuális személyes élményeik és egy film/filmforgatás között. Érdekesnek és pláne roppant művészinek tűnő hívószavakat-témákat dob be tehát a Bergman szigete: az alkotás folyamata, párkapcsolati dinamikák, fikció és valóság határai, eleve maga Bergman. Azonban ezek közül egyikkel sem kezd igazán semmit azon kívül, hogy bedobja őket. Nem ismerjük meg igazán a szereplőit, nem látunk bele a kapcsolataikba, nem váltanak ki erős érzelmeket a szerelmi bonyodalmak, mint mondjuk a hasonló alaphelyzettel indító Vakító napfényben esetében. Az íródó forgatókönyv és írója életének egymásra rajzolódása semmi olyan eredeti gondolatot vagy narratív revelációt nem szállít, mint pl. egy Felforgatókönyv. A kultúrtörténeti játékok és utalások felszínesek maradnak, sehol egy Éjfélkor Párizsban, de még csak egy Rifkin fesztiválja sem. Szándékosan nem remekműveket hoztunk viszonyítási alapként, csupán olyan filmeket, amik jól látható 
módon próbáltak valamit kezdeni a saját vállalásukkal, és végig is tudtak menni az úton. Bergmannal már pláne sportszerűtlen lenne az összehasonlítás, de a film maga hívta ki a sorsot, amikor egy olyan rendezőt idézett meg, akinek a művei sok mindennel vádolhatók, de azzal nem, hogy ne gyakorolnának erős hatást a nézőire. Itt nem történik semmi ilyesmi, csak intellektualizáló tengés-lengés, sekélyes és döcögő párbeszédekkel – utóbbinak ahhoz is lehet némi köze, hogy ez a francia rendezőnő Mia-Hansen Løve (Az eljövendő napok, Gyermekeim apja) első angol nyelvű filmje. Egyedül a helyszín hangulata és a film erre építő, érzéki hangulatfestése, valamint a nagyszerű színészeinek (Tim Roth, Vicky Krieps, Mia Wasikowska, Anders Danielsen Lie) jelenléte teszi elnézegethetővé ezt az ígéretesen induló, de sehova sem tartó kirándulást.
112 perc, francia-belga-német-svéd-mexikói
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!