Az Északi
2022.05.19. (The Northman) Az erőteljes vízióiról ismert rendező, Robert Eggers új filmje egy akciókban bővelkedő eposz. Egy fiatal viking herceg sorsát követi nyomon, aki bosszút akar állni az apja haláláért. A szereposztás igazi sztárparádé, hiszen az izgalmas, látványos történetet olyan színészek keltik életre, mint Alexander Skarsgård, Nicole Kidman, Claes Bang, Anya Taylor-Joy, Ethan Hawke, Björk vagy Willem Dafoe.
KRITIKA
Ócska közhely egy filmrendezőt „látnoki”-nak titulálni moziplakátokon, az viszont biztos, hogy a jelenlegi amerikai filmesek között Robert Eggers mindenképpen sajátos figura. A díszlet- és jelmeztervezőből a rendezői székbe átigazolt Eggers két korábbi nagyjátékfilmje, A boszorkány és A világítótorony is kiemelkedő volt sajátos képi világával, s ez Az Északi esetében sincs másként.
Forgács W. András
Lehet, hogy túlságosan leadtam az igényeimből. Az is meglehet, hogy a világjárvány okozta bezártság és az ennek következtében otthonunkban elérhető audiovizuális tartalomözön az, ami a kiüresedést okozza. Vagy szimplán arról van szó, hogy az elmúlt nettó tizenöt évben a leginkább jövedelmező filmek egyetlen műfajból érkeznek, kábé egyetlen filmstúdió monopóliumából és uniformizált vizuális készletéből, ezért ki vagyok éhezve azokra a dolgokra, amik akár egy kicsit is kilógnak a sorból.
Az Északi pedig papíron semmi olyasmit nem ígér, amit úgy az elmúlt harminc évben ne láthattunk volna valahol. Kicsit anakronisztikus is a maga közepes költségvetésével a több százmillió dolláros filmes univerzumok és neofolytatások mellett, mégis telik belőle mindenre. Vadregényes tájképekre, korhűnek és nem olcsónak tűnő díszletekre, valamint hollywoodi nevekre is, akik szemmel láthatóan nem csak a napidíjat jöttek felvenni. Ethan Hawke rövid, de jelentős részvétele megadja a szemmel láthatóan erősen Beowulf és Shakespeare-drámák által ihletett alaphangulatot, a Robert Eggers-veterán Anna Taylor-Joy és Nicole Kidman sem tűnnek elpazaroltnak, bár utóbbi csak egy nagyon hangsúlyos és érdekes jelenetben tudja igazán megmutatni, mire képes. A szereplőgárda – feltehetően főleg az izlandi és skandináv színészek miatt – egyfajta furcsa, kevert szláv-északi akcentussal beszéli az angolt, de ez bizonyára nem okoz majd gondot, ha szinkronosan nézzük.
A címszereplő Alexander Skarsgård viszi a vállán a filmet mindenféle értelemben – ehhez szerencsére a fizikai adottságai is segítségére vannak. Amleth-nek meg kell bosszulnia atyja halálát, és vissza kell szereznie anyját, a tettes pedig Polóniusz, akarom mondani Fjölnir (Claes Bang). Persze, ahogyan közeledik célja eléréséhez, nem kis részben Björk iránymutatásai 
alapján, úgy válik a vállalkozás nehezebbé és bonyolultabbá. Természetesen a gyermeki emlékekben Nagy Gonosz Árulónak tűnő Fjölnirről is kiderül, hogy emberből van, édesapaként szereti a gyermekeit, akikből a legjobb képességei szerint próbál embert faragni. Úgy látszik, nem biztos, hogy ebben az erőszak uralta világban bárkinek is van joga morális felsőbbrendűséghez.
Ami Az Északit kiemeli az elmúlt idők vikingmiliőben játszódó egyéb filmjeiből és sorozataiból, az a különböző sámánrituálék hangsúlyos jelenléte, amelyeken hosszú ideig időzik a kamera, bevonva a nézőt abba a világba, ahol ezek a szeánszok igen nagy jelentőséggel bírnak. Legyen az egy felnőtté avatási ceremónia, felkészülés a csatára vagy temetés, Jarin Blaschke kamerája kézzelfogható közelségbe hozza.
A film nem fukarkodik az erőszakkal: a csatajelenetek látszólagos egysnittes felvétele, a hajók, a könnyed tömegmészárlások és a kegyetlenkedés – a X. századi Európa nem éppen a gyengédségét mutatja. Nincs is benne explicit heroizálása a karaktereknek, egy kegyetlen világban erőszakkal kell megoldaniuk a kérdéseket, mert ha nem, akkor bizony ők járnak rosszul. Ennek megfelelően ne várjunk hongongi akciófilmeket megszégyenítő akrobatikát vagy a Gonosz halottat idéző vidám vérfürdőt: itt bizony valódi emberek ontanak vért a maguk fésületlen módján. És lehet, hogy a végső párviadalról sokaknak eszébe juthat A Sith-ek bosszúja ide vonatkozó jelenete, mégis helye van a filmben.
Ebben a világban élő és kézzelfogható a szellemvilág: a már említett Björk által alakított jövendőmondótól Willem Dafoe bolondján át Olwen Fouéréig mindenki erősen kötődik a 
vikingmitológia alakjaihoz. Amleth megpróbáltatásait is gyakran kísérik isteni beavatkozások és látomások, amelyek amolyan Hamletbe oltott Odüsszeuszként viszik előre bosszúhadjáratában. Olga (Anna Taylor-Joy) válik szövetségévé ebben, akinek egyfajta éteri, de mégis boszorkányos szerep jut, kiváló tükörképe-ellenpárja a Nicole Kidman által alakított Gudrúnnak.
Kijőve a teremből az jutott eszembe, hogy hosszú idő óta először láttam mozifilmet. Nem csak olyat, ami történetesen forgalmazói szeszélyből kifolyólag moziban mutatkozik be egy streamingszolgáltató helyett, hanem igazi, a szó eredeti értelmében vett “látványos” filmet, amelynek saját története van, nem jár hozzá kötelezően választott előzmény-utózmány, és a cselekmény mozgatórugóját nem egy Fortnite-eseményben, két héttel a bemutató előtt lövik el. Olyan filmet, amelynek képi világa úgy lélegzetelállító, hogy nem tűnik mesterségesnek, számítógépes grafikának, csatajelenetei nem az utolsó csuklómozdulatig kitalált koreográfiák, hanem hús-vér emberek küzdelme, és mégis helye van benne mágiának, a fizikai világ mögött létező erőknek. Nem hibátlan, nincsen benne a filmművészetet megváltoztató találmány, mégis egyedi és magával ragadó, szórakoztató darab.
137 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!