Rimini

By Echte on 19 July 2022 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2022.07.14. (Rimini) Ritchie Bravo egykor híres popsztár, most Riminiben igyekszik meglovagolni megfakult hírnevét. Az állandó mámor és a turistáknak tartott koncertek csapdájában az alkoholproblémákkal küzdő Ritchie világa kezd összeomlani, amikor a felnőtt lánya betör az életébe. A dühös lány pénzt követel apjától, amiért elhagyta őt és az édesanyját.

KRITIKA

A felszín alatt rejtőzik az igazi ember – Ulrich Seidl immár nem először szembesít minket azzal az egyedi képességével, hogy a saját gyarlóságunkat tálalja nekünk ezüsttálcán.

Csákvári Géza

De úgy is fogalmazhatunk: az emberi természet olyan kellemetlen tényeit mutatja meg, amelyekről tudunk, de nem nagyon akarunk beszélni róla. A Paradicsom-trilógiája (Szerelmet a feketepiacról, A hit paradicsoma, A remény paradicsoma) a vallás és az emberi gyengeség kérdéskörét vizsgálta, A pince (2014) című dokumentumfilmjében beavatott minket a nacionalista osztrákok világába, most pedig, egy kissé fineszesen, a tökéletlenség újabb szintjét mutatja meg.
A csomagolás vagy inkább útvezető a Rimini című művében egy lehengerlő karakter: Ritchie Bravo (Michael Thomas) afféle szebb napokat látott slágerénekes, aki afféle szegény ember Elviseként énekli az osztrák, ritkábban olasz sanzonokat. Méghozzá a téli Riminiben – az elhagyatott üdülőváros is magáért beszél, üresen kongó szállodái, szezonon kívüli hangulata csak egy bizonyos réteget vonz, valamint a migránsokat, akik sajátos új arcot adnak a környezetnek. A Seidl-féle kegyetlen valóság – a tőle elvárt dokumentarizmus – Bravo figuráján keresztül érkezik. Megnézhetjük, ahogy ez a hakniember mennyire elviselhetetlenül ripacs, és hogy a rajongói köre mennyire szereti őt – olyankor a szó szoros értelmében, mert a szolgáltatás nemcsak a színpadon, hanem privátban is kérhető. Ami, ne kerülgessük, konkrét disznólkodásokba torkollik. Azaz bőven nézhetünk idős testeket szexelni, ilyet pedig mozivászon nem nagyon szokás mutatni – legalábbis efféle kegyetlen, sebészi intellektuális cinizmussal, amely egyben tűrőképességi vizsgálat is. Az egész pedig amennyire visszataszító, annyira nézeti magát – a néző is gyarló. A Ritchie Bravót alakító Michael Thomas briliáns alakítást nyújt, már ez elég lenne a jó filmhez. Seidl azonban most túllépett a dokumentarizmuson, és mintha csak a kortársa, Michael Haneke előtt emelne kalapot, társadalmi kérdésekbe is belemegy a maga éles módján. Persze mindez Bravo karakteréhez és a családtagjaihoz kapcsolódik: az elfekvőben szenvedő apjához, a furcsa viszonyban lévő testvéréhez és a muszlim környezetbe „beházasodott” lányához. És mivel tényleg emberi hiányosságokról beszélünk, Bravót is eléri a maga drámája mind személyes, mind társadalmi szinten.
A szigorú néző konstatálhatja, hogy a Rimini elején van egy jelenet, amelyben feltűnik Ritchie Bravo testvére, Ewald (Georg Friedrich), és a két férfi elmélyülten beszélget, hogy aztán utóbbi soha többé ne tűnjön fel a vásznon. Ez nem dramaturgiai hanyagság, hanem jelzés az alkotói oldalról, hogy a nézői kalandjaink nem érnek véget a stáblistával. Seidl ugyanis nem egy filmet forgatott, hanem kettőt, Ewald sztorija még vár ránk: a Sparta című testvérmű minden bizonnyal valamelyik nagy európai fesztiválon fog bemutatkozni a közeljövőben.