2011.01.20.- Egy néma kiáltás
KRITIKA
Finomra hangolt film a háború zilálta Csádból.
Kőhegyi Ilona
Cannes egyre inkább Európán kívül keresi a filmes gyöngyszemeket, a thai Apichatpong Weerasethakul mellett egy csád rendezőt is felfedezett: Mahamat-Saleh Haroun tavaly a zsűri díját nyerte el.
Az Egy néma kiáltás a rendező apa-fiú-háború témára épített trilógiájának – Abouna, Daratt – záró darabja. A helyszín a polgárháborús Csád, ahol a kormányzati erők és a lázadók közötti összecsapásokról szólnak a rádiós híradások. Azonban az egykori úszóbajnok apa és fia kapcsolatát nem csupán a háborús helyzet befolyásolja. Hanem például a megváltozott igények is. A szálloda új tulajdonosa fiatalítja a személyzetet és próbálja még inkább az európai ízlésnek megfeleltetni. Így nem csak a hotel szakácsát cseréli le, de nyugdíjas állásba – kapuőr – helyezi a hatvanadik életévét betöltött apát, Adamot (Youssouf Djaoro) is. Az apa képtelen elfogadni, hogy mellőzötté vált, hogy a fia, Abdel (Dioucounda Koma) ilyen egyszerűen át- és elveszi tőle a munkáját, azt a munkát, amely a medencével szinte mindennap az egykori győzelmére emlékeztette. A változó világ nem csupán rajta, hanem mintha a sikerein is túllépne. Ez a keserűség, ez a sértettség pedig olyan tettre sarkallja, amely visszafordíthatatlan következményekkel jár.
A szikár és kegyetlen történet nem enged meg semmi látványos vizuális megoldást. A kamera legtöbbször tisztes távolságból követi, szinte csak dokumentálja az eseményeket. Azonban a lényeges pillanatokban egészen közel visz a szereplőkhöz, ilyenkor csak egy arcot, egy tekintet látunk. Ezekben a hosszú percekben kell meglátnunk a tragédiát. Ha ez sikerül, akkor meghatározó élménnyel gazdagodva hagyhatjuk el a mozitermet.
92 perc, francia-belga-csádi
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!