A gyilkos járat

By Echte on 10 August 2022 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2022.08.04. (Bullet Train) Aki egyszer a bűn útjára lép, az nem szállhat ki többet. Ladybug (Brad Pitt) megpróbálta letenni a fegyvert, és nem sikerült. Újabb megbízást kap titokzatos főnökétől (Sandra Bullock), és újra munkába kell állnia. Ezúttal egy aktatáskát kell megszereznie bármi áron. Mindegy hányan halnak meg érte. A táska az óránként több száz kilométeres sebességgel haladó japán szupervonaton utazik. Ladybug felszáll, egyszerű, tiszta munkára számít, és rájön, mennyire kellemetlen, ha nincs kiszállás. Mert a vonaton vannak még néhányan, akik a) a táskával b) vele c) valami egészen mással akarnak valamit, ami őrült, kiszámíthatatlan és kegyetlen. Bérgyilkosok, bosszúállók, simlisek és rablók küzdenek egymással először óvatosan azután egyre vadabbul. És nincs kiszállás. Mert a vonat száguld tovább.

KRITIKA

Számos, mindenfélével felszerelt ellenfelek, egy japán szupervonat, legalább 200 km/óra – és Brad Pitt frizurája még mindig tart. Meg a sármja is. Ő tartja össze a szerelvényt.

Kovács Gellért

Mert hát sokkal inkább szerelvény ez, mint a tehetség természetességének vagányságából született moziteljesítmény – hiába a regényalap (Kōtarō Isaka műve), a Sony-Paramount nyárközepi látványossága csupán jópofáskodásra képes. Arra nem igazán, hogy levigye a néző fejét. Szépen kiderül belőle, hogy Zak Olkewicz forgatókönyvíró (A félelem utcája – 1978) és David Leitch rendező (Atomszőke, Deadpool 2) nemcsak a könyvespolcra fel, hanem a Quentin Tarantino-s, Guy Ritchie-s filmtörténetig nyúltak vissza ihletért. És szinte mindenért. Meg picit közelebbre is John Wick modoráig.
A 2020-as években nagydumás törvényen kívüliekről képregényes kedvvel flashbackelő, néha felgyorsított, máskor lelassított akciójelenetekkel telepakolt, túltekerten vicces párbeszédekkel menősített filmet csinálni egyáltalán nem ördögtől való ötlet. De azért ennél alaposabban meg kéne indokolni. Az nagyon kevés, hogy az egyik karaktert Mandarinnak (Aaron Taylor-Johnson), a másikat Citromnak hívják (Brian Tyree Henry), s utóbbi úgy használja a Thomas, a gőzmozdony motívumrendszerét, ahogy anno a Ponyvaregényben Jules, azaz Sam Jackson a Bibilát. Ami három évtizede meghökkentő volt, ma már egy átlagos MÁV-személyvonat egyébként nem működő csapjából is kicsöpögött teljesen.
Bár Leitch-nek érezhetően volt kedve ehhez a filmhez, volt kedve bolondozni, volt kedve Brad Pitt-tel dolgozni, volt kedve zakkant gengsztereket kergetni a vasúti kocsik között, ám ahogy a tarantinós fogások is sületlenek nála, úgy Ritchie kliptortájából is csak a krémet akarja a vászonra kenni. A gyilkos járat egy jó nagy sületlenség, ami önmagában még rendben is volna, elvégre szórakoztatni hivatott minket – csakhogy mindent (a bérgyilkosok archetípusait, a fordulatokat, az ázsiai popkultúrát amerikai (nap)szemüvegen keresztül bemutató gegeket), de tényleg mindent láttunk már belőle sokkal jobb változatban. Együtt és külön-külön is, ezerszer.
Aki viszont egyedi és izgalmas, még úgyis, hogy bizonyára fogalma sincs arról, hogy ennek az egésznek mi értelme van ebben a formában, az valóban Brad Pitt. A középkorú szupersztár ugyan nem arra játszik most, hogy színészként nagyot villantson, de nem is tudna, így aztán bájosan grimaszol, értetlenkedik – na meg persze lő és verekszik, ahogy csak tőle parancsolják. És ennyi elég is ahhoz, hogy itt is nagyon lehessen szeretni. Pitt érzi, ez nem is film, sokkal inkább egy 90 milliós házibuli, amelyben ő (a sapkája, a szép haja és szemrevalóan öregedő vonásai) a fő attrakció. És tiszteli a vendégeket, tiszteli a produkciót. Megbecsüli magát s általa minket is.
Ha másért nem is, miatta mégiscsak érdemes megjegyezni magunknak ezt a tökéletesen felejthető tucatfilmet.