Ahol a folyami rákok énekelnek
2022.08.18. (Where the Crawdads Sing) Egy kislány él egyedül a mocsárban. A családja elhagyta, ő kitanulja, hogyan maradhat életben, és nagy nehezen egyedül is boldogul. És boldog. Kivéve akkor, amikor be kell mennie a közeli kisvárosba: mert ott gúnyolják, kinevetik és félnek tőle. És ő is szívesebben választja a magányt. De felnő, gyönyörű, titokzatos, rejtőzködő lány lesz belőle, és eljön számára a szerelem ideje – amikor azonban az egyik srác, aki udvarolt neki, meghal, mindenki egyértelműnek tartja, hogy ő lehet a gyilkos. Mi tehet a magányos lápi lány? Azt amit mindig csinált a mocsárban: beleolvad a természetbe, menekül, bujkál és berendezkedik a túlélésre.
KRITIKA
Ha így képzeli Hollywood a nyomort és a magányt, akkor elég nagy a baj.
Tóth Csaba
Az Ahol a folyami rákok énekelnek főhőse Kya, akit még kislány korában hagy magára a mocsár közepén álló viskójukban először az anyja, majd apránként az összes testvére, végül az apja is. A lány, bár egyedül marad, mégis úgy menekül az őt elvinni próbáló szociális munkásoktól, mint a tűztől: inkább él magányosan, mint egy árvaház falai között. Az alkotók gondolkodásmódját jól példázza, hogyan mutatják be egy mocsárban egyedül élő fiatal életkörülményeit. Nyoma sincs itt éhezésnek vagy komolyabb nélkülözésnek, amire nagyon akarja, arra mindig jut, ráadásul a mocsári viskója úgy fest, mintha egy menő nagyvárosi lakberendezőt kértek volna meg arra, hogy valósítsa meg az álmát, amikor azt mondják neki, hogy „szerény vidéki házacska a forró déli államokban”. Esküszöm, a helyet látva én is azonnal örömmel beköltöztem volna. Aztán ott van maga Kya is, akit felnőttként a Normális emberekből és a Fresh-ből ismert Daisy Edgar-Jones alakít, aki nagyszerű színésznő ugyan, de itt esélyt sem kap, hogy bizonyítson, mivel csak szépelegnie kell. Ahhoz képest, hogy egy mocsárban él, és a film egy pontjáig kétkezi munkával keresi a kenyerét, végig lenge kis nyári ruhákban láthatjuk, mint aki épp csak turistáskodik: egy pillanatra nem hittem el neki, hogy ő egy nehéz sorsú, nehéz életű lány, aki egymaga tartja el magát már gyerekkora óta a nehéz körülmények között. Akkor nem így nézne ki. És ez csak a kiindulópont egy amúgy is számos sebből vérző filmnél.
Az Ahol a folyami rákok énekelnek amúgy egy romantikus film, egy tárgyalótermi dráma és egy krimi sajátos elegye, amelyben a krimiszál adja a keretet: meghal egy fiatal férfi, akiről azt beszélik, hogy együtt volt Kyával, ezért a rendőrség a lányt gyanúsítja a meggyilkolásával. Ez jó apropóul szolgál ahhoz, hogy Olivia Newman rendező a múltat és a jelent váltogatva adjon 
egy kis extra feszültséget a filmjének, ami nem is árt neki, mivel az eredeti regény írójának, Delia Owensnek láthatóan semmi érzéke nincs a krimi műfajához: ha lenne, nem találna ki ilyen végtelenül buta fordulatot, mint amit a végére tartogat nekünk. Az olcsó narráció és a bárgyú, életszerűtlen párbeszédek gyakorlatilag önmagukban is elegek lennének ahhoz, hogy kivégezzék a filmet, de itt ezek is csak néhány szöget jelentenek az Ahol a folyami rákok énekelnek koporsójában. A végtelenségig lehetne még beszélgetni a film hibáiról (a túltolt zenehasználattól kezdve egészen odáig, hogy miért kellett a férfi főszerepekre két, egymásra ennyire hasonlító színészt felkérni), de a vérnyomásom elfogadható szintre csökkentése érdekében inkább nem teszem: sikerregény alapok ide vagy oda, ez az adaptáció egészen borzalmas lett, és nem túlzás azt állítani, hogy néha már a röhejesség határát súrolja, sőt, egy-két pillanatban túl is lép azon.
125 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!