Avatar

By Echte on 22 September 2022 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2022.09.22. (Avatar) Ismét a mozikban James Cameron 2009-es, Oscar®-díjas filmeposza, ami minden idők legsikeresebb filmjévé vált. A nézők így újra lehetőséget kapnak arra, hogy 3D-ben és más speciális formátumok segítségével elrepítsék magukat a távoli Pandora bolygóra, a 2154. évbe.

3 OSCAR-DÍJ 2010
(Legjobb fényképezés: Mauro Fiore; Legjobb látvány; Legjobb vizuális effektek)

6 OSCAR-JELÖLÉS 2010
(Legjobb film; Legjobb rendező: James Cameron; Legjobb vágás; Legjobb zene: James Horner; Legjobb hangkeverés; Legjobb hangvágás)

KRITIKA

James Cameron kinyitotta Pandora szelencéjét, és amit ott talált…

Szöllőskei Gábor

…az talán csak az ő képzeletét nem múlta felül, mindenki másét annál inkább.
Szórakoztatás. Élmény. Látvány. Hatás. Érzelem. Egyszerű szavak, mégis miattuk hozták létre a mozit. Sokan használják művészi önkifejezésre, megbotránkoztatásra, vagy különféle propagandákra. Vannak azonban olyanok is, akik a fenti fogalmak figyelembevételével próbálnak minket kiragadni saját kis világunkból, hogy a súlyos hétköznapok taposómalmaiból egy kis időre kiszakadva ámuljunk és bámuljunk. James Cameron szórakoztatni akar. Tátott szájakat és kigúvadt szemeket akar látni a vetítéseken. Egész életművét erre tette fel. Filmjei épp ezért mindig monstre vállalkozások, abszolút megalomán projektek, amelyek viszont nem nélkülözték a szellemet sem. Az 1997-es Titanic mindent elért, amit egy film csak elérhet. Egy ilyen alkotás után nehéz új fába vágni a fejszét, Cameron pedig türelmesen kivárta, amíg ismét eljön az ő ideje. Ezúttal elrugaszkodott a valóságtól, összeszedte az agyában már évek óta kavargó különféle idegen lényeket, gépeket, csatákat és bolygókat, gyúrt belőlük egy forgatókönyvet, és elnevezte Avatarnak. Sosem fog kiderülni, hogy a történet, amelyet a Pandora bolygó, a benne élő na’vik és a konkvisztádorkodó emberek köré kanyarított, vajon a saját elméjéből pattant elő függetlenül mindentől, avagy sokat nézte a Pocahontast, a Farkasokkal táncolót és Az utolsó szamurájt? Nem is a sztori eredetisége a lényeg. Hanem a lények! A némiképp indiánokhoz hasonlító, háromméteres, kékbőrű és remek fizikumú na’vik pillanatok alatt elérik, hogy a közönség azonosulhasson a kerekesszékhez kötött humán Jake Sullyval, amikor úgy dönt, ő bizony ember-na’vi hibrid (tehát avatar) testében szeretne tovább élni. Egy fiatal srác, vagy lány számára ennél menőbb dolog nem is létezhet. És ami a legfőbb: Cameron eléri, hogy mi, felnőttek is összezsugorodjunk ülésünkben tíz-tizenkét éves gyermekké, s azzal az őszinte és tiszta csodálattal adózzunk a látottak előtt, amire csak egy gyermek képes.
A hatás egyáltalán nem véletlen és légből kapott. A rendező és stábja profin mesélik el a történetet: nagyon jól tudják, mikor kell behozni a cselekménybe az akciót, a romantikát, a csipetnyi humort és a drámát. Cameron kíméletlen mérlegre tette az Avatar hozzávalóit, és egy dekányi megbillenést nem engedett egyik adalék javára sem. Ezért van ott Cameron, ahol korábban Spielberg és társai ültek, és akik ma már kezdik ezt elfelejteni: a látvány és szellem aránya nagyon kényes keverést követel, s csak kevesen nyúlnak bele ügyes kézzel.
Az Avatar forradalminak szánt 3D-s effektjei pedig korántsem tolakodóak, nem arra megy itt ki a játék, hogy dárdahegyek, felénk mutató ujjak és fegyvercsövek tülekedjenek ki öncélúan a vászon síkjából, hanem, hogy finom térbeli elhelyezéseivel úgy érezzük, valóban ott vagyunk a Pandorán. Itt mindennek mélysége van: ha egy hatalmas fán ücsörgünk, lábunk mintha a levegőbe lógna, és ha repülünk, szinte érezzük az arcunkba csapódó szelet. James Cameron elérte, hogy ismét vágyjunk a mozikba, mert olyan élményt, amit az Avatar kínál, csakis ott tapasztalhatunk meg.