A szomorúság háromszöge

By Echte on 05 October 2022 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2022.10.06. (Triangle of Sadness) Gazdag turisták nyaralnak egy hatalmas luxus óceánjárón. A szupergazdagok és divatmodellek gondtalan semmittevését előbb megzavarja egy harsányan politizáló kapitány, majd a hajó elsüllyedése után a túlélőknek egy szigeten kell újabb megpróbáltatásokkal szembenézniük.
A szomorúság háromszöge világpremierje a világ legrangosabb ’A’ kategóriás filmfesztiválján, a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában volt, ahol az alkotás elnyerte a legjobb filmnek járó Arany Pálma-díjat.

3 OSCAR-JELÖLÉS 2023
(Legjobb film; Legjobb rendező: Ruben Östlund; Legjobb eredeti forgatókönyv)

KRITIKA

Második Arany Pálma-díj ide vagy oda, a svéd Ruben Östlund még mindig ugyanazt csinálja, mint az eddigi filmjeiben, csak épp közérthetőbben, az eddigi közönségénél egy nagyobbat megszólítva.

Tóth Csaba

Minden (?) nagyon sikeres, nem angol nyelven dolgozó filmrendező életében eljön egyszer az a pont, amikor először mérettetheti meg magát angol nyelven, ez pedig egy olyan lépés, ami sokak karrierjét egy életre eldöntheti. A türelmetlenebbek ilyenkor szoktak elvállalni valamilyen franchise-rendezést, mások várnak valami olyan alapanyagra, ami jól illik hozzájuk és a stílusukhoz/mondanivalójukhoz, hogy angol nyelven is megőrizzenek valamit az egyéniségükből. A legszerencsésebbek pedig azok, akik még nyelvet és hátországot váltva is a saját ötletükből és forgatókönyvükből forgathatnak, és nem kell különösebben nagy kompromisszumokat kötniük ezért. Ezért cserébe szinte automatikusan le kell mondaniuk a nagy filmstúdiós háttérről, és vagy független filmként rukkolhatnak elő az alkotásukkal, vagy egy számos nemzetet összefogó koprodukcióként valósítják meg azt, vállalva, hogy a szereplőgárdát és az alkotókat számos nemzetiség tagjai közül szedik majd össze. Utóbbinak nyilván az a veszélye, hogy egy koprodukció jellemzően a szokásosnál több kompromisszumot kíván meg, gyakran elterelve a filmeseket az eredeti ötleteiktől új és nem feltétlenül jobb irányokba. Bár A szomorúság háromszöge hat ország (Svédország, Nagy-Britannia, Franciaország, Görögország, Németország és Törökország) koprodukciójában készült, nyoma sincs annak, hogy kompromisszumok sokaságát kötő alkotás lenne: ez egy ízig-vérig Ruben Östlund-mozi. A rendező egy dologban változtatott az eddigi stílusán: ezúttal egyértelműbben fogalmaz, harsányabb viccekkel él, és most olyan célpontokat nézett ki magának, akikbe viszonylag könnyedén lehet úgy nagyokat rugdosni, hogy valójában egyáltalán ne fájjon nekik. Östlund filmművészete ugyanis nagyrészt arra épül, hogy civilizációban élő emberekként sokszor szerepeket játszunk, és meg akarunk felelni egy külső elvárások alapján felépített képnek. A rendező a karaktereit rendre olyan helyzetekbe hozza, ahol az álarc szükségszerűen lehullik róluk, megjelenik a valódi énjük, és ez konfliktusokat jelent az életükben. Ez történt a Lavina (2014) és A négyzet (2017) főszereplőivel is, és most sincs ez másként.
A szomorúság háromszöge kapásból egy olyan jelenettel robbant, amiben a szerepeknek való megfelelési vágy miatt két fiatal összekap egy étteremben. Előtte még megismerjük Carlt (Harris Dickinson), a fiatal férfimodellt egy alsónadrágos modellcastingon, hogy aztán rögtön egy fancy étterem asztalánál találjuk magunkat, ahol Carl épp a modell/influenszer barátnőjével, Yayával (Charlbi Dean) falatozgat. Bár a lány állítólag utalt rá, hogy ezúttal ő állja a cechet, a végén mégis úgy tesz, mint aki arra vár, hogy a fiú fizessen, ez pedig kiakasztja Carlt, aki hihetetlenül szellemes dialógust kezd el folytatni a barátnőjével nemi szerepekről, feminizmusról és más divatos témákról. Östlund ezúttal is hosszú nagyjelenetekben utazik, pont az adja a filmje erejét, hogy a szcénáit szándékosan túltolja, már-már az abszurditásig fokozva ezzel a hatásukat. Később Carl és Yaya már egy elit óceánjáró fedélzetén élvezik a napfényt és az ingyen kaját-piát (a lány aktív posztolgatásért cserébe kapta a kétszemélyes, all inclusive utazást a cégtől), ismerkednek a szupergazdagokkal, akik elvárják, hogy nonstop szórakoztassa őket a személyzet, miközben a képükbe hazudják, hogy egyenrangúnak tartják őket magukkal. Östlund kiváló érzékkel rugdossa a gazdagokat és kiváltságosokat (gyönyörű jelenet, amikor a milliárdos néni panaszkodik a koszos vitorlára, és a kapitány elmagyarázza neki, hogy ez egy motoros hajó, amin nincs vitorla, de a nő továbbra is ragaszkodik az igazához), és már azelőtt bevisz nekik pár gyomrost, mielőtt a hajó viharba és ezzel jókora bajba kerülne. Ekkor A szomorúság háromszöge egy masszív hányós-fosós apokalipszisbe torkollik a sok tengeribeteg utastól, akiknek a hajó éttermében épp különleges fogásokat készülnek feltálalni egy valagnyi pezsgő társaságában, amikor beüt a krach. A nagyjából húszperces jelenetsor a legmegosztóbb része a filmnek, a közönség egy része imádja és végigröhögi majd, míg a többiek felháborodva fejezik majd ki értetlenségüket. A vihar után jön a záró, lakatlan (?) szigetes fejezet, ami egyben a film talán legkiszámíthatóbb, legszájbarágósabb része arról, hogy egyrészt az extrém körülmények hirtelen el tudják tüntetni két ember között a társadalmi rang és a pénz szerepét, másrészt Östlund arról is ítéletet mond, hogy az önzés és a felhalmozás belénk van kódolva, és szerinte sok csóróbb ember, aki magát jobbnak hiszi a szupergazdagoknál, egy hasonló vagyoni helyzetben maga is ugyanúgy viselkedne. A film két és fél órás játékidejében ismét megmutatkozik, hogy Östlund a vágásnál nem ismer mértéket, és újabb Arany Pálma ide vagy oda, az utolsó félórában már nem tartja azt a szintet, amit korábban mutatott. A rendező polgárpukkasztó filmje rendkívül szórakoztató, kiváló színészekkel és remekül kidolgozott helyzetekkel operál, ugyanakkor ezúttal kevesebb a súly, a dráma és a mögöttes mondanivaló a röhögéseink mögött, a szupergazdagoknak pedig nyilván nem lesz lelkifurdalása attól, hogy egy svéd rendező a filmjében – amit amúgy éppen a rongyrázós milliomosok által látogatott Cannes-ban mutattak be – beszólogat nekik, és kigyúnyolja őket. Ettől még A szomorúság háromszöge kellemes néznivaló marad, abban pedig csak reménykedni tudok, hogy Östlund a következő filmjével nem megy még kommerszebb irányba.