Amszterdam
2022.10.27. (Amsterdam) A Napos oldal és az Amerikai botrány Oscar®-díjra jelölt rendezője, David O. Russell új filmje egy eredeti, romantikus bűnügyi történet három jó barátról, akik egyszeriben az amerikai történelem egyik legdöbbenetesebb, titkos tervének középpontjában találják magukat.
KRITIKA
David O. Russell fogta Hollywood sztárjainak felét, majd az asszisztálásuk mellett nyilvános szeppukut követett el.
Tóth Csaba
Vannak filmek, amelyek egy igazságos világban egy rendezői pálya végét jelentik. Persze lehet tévedni, mellélőni, rossz filmet készíteni, és a legtöbb nagy rendező életművébe is be szokott csúszni minimum egy-két gyengébb darab, de ha egy film már a koncepciójában is ennyire elhibázott és tanácstalan, mint az Amszterdam, miközben Hollywood krémje állt a kamerák előtt és mögött is, ráadásul elköltöttek rá 80 millió dollárt, arra egyszerűen nincs mentség. David O. Russell korábban biztos kézzel vezényelte le még a leggyengébb filmjeit (lásd Joy) is. Soha nem ment egy bizonyos minőség alá, így nem tudom mire vélni, hogy egy egyedi hangvételt álomgyári profizmussal vegyítő direktor hogyan veszhetett ennyire el a saját filmjében. Az Amszterdamból teljesen hiányzik a koncepció, vagy ha volt is neki, az biztosan kimerült annyiban, hogy a Christian Bale, Margot Robbie és John David Washington alkotta főszereplő trió tagjai nagyjából ötpercenként találkozzanak egy újabb hollywoodi sztárral, és akkor ez majd elfedheti, hogy maga a film egy nagy, két és negyed órás semmi. Ha nagyon meg kellene próbálnom megfejteni, mit akarhatott David O. Russell, akkor sejtésem szerint az lehetett a szándék mögötte, hogy az író-rendező egy nagy, pörgős, összeesküvés-elméletes kalandfilmet próbált kanyarítani a nácizmus felemelkedéséről a múlt század harmincas éveiben, belefogalmazva egy kis kapitalizmuskritikát is azzal, hogy a csúcsgazdagoknak nincsenek erkölcsei, és mindig arra mozdulnak, ahonnan a több pénzt várják, mert legyenek bármilyen gazdagok, nekik soha nem elég. Ezt a „mondanivalót” azonban kioltja, hogy a film cselekménye finoman szólva is zavaros, Russell pedig szinte csak olyan mondatokat ad a színészei szájába, amiket élő ember soha nem mondana ki. A sztárjai pedig eddigi karrierjük legripacsabb alakításával hálálják ezt meg neki. Christian Bale és Andrea Riseborough érzik, hogy mit vár tőlük a rendező, így telibe tolják – sőt, talán még élvezik is – a ripacskodást, míg a többiek láthatóan nem találják a helyüket a filmben, és a rendező még azzal is lök rajtuk egyet, hogy időnként megmutatja, ahogy egy-egy jelenetben zavartan, feszengve álldogálnak. John David Washington az,
aki a gárdából teljesen elveszik ebben a káoszban, sokszor teljes tanácstalanság tükröződött az arcáról. Russell képtelen egy legalább félig-meddig követhető cselekménnyel előállni, a feszültségteremtés és a humor pedig szintén nagyon távol áll tőle. Egészen borzalmas, amikor megénekelteti a sztárjait, ennyire ciki jeleneteket nagyon ritkán látni mainstream hollywoodi filmben. Nem csodálkoznék azon, ha az Amszterdam és a direktor erőszakos viselkedésével kapcsolatos rossz hírek együtt elegendőnek bizonyulnának ahhoz, hogy David O. Russell rendezői karrierje itt érjen véget.
134 perc, amerikai-japán
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!