Isten földje
2022.12.01. (Vanskabte land) A 19. század végén egy dán pap Izlandra érkezik, hogy a távoli szigetország egy eldugott részén templomot építsen és az embereket fotózza. Minél több időt tölt a zord időjárás sújtotta országban és a zárt közösségben, annál nagyobb erkölcsi és vallási kihívást jelent számára eredeti küldetése.
KRITIKA
Hlynur Pálmason az a fajta filmrendező, akinek az alkotásait immár egy-egy képkockából azonosítani lehet, az Isten földje pedig az életművének eddigi csúcspontja.
Csákvári Géza
Nem kevés filmet készítettek már kolonizáló szerzetesekről, gondoljunk csak például a Roland Joffé rendezte A misszióra vagy Martin Scorsese figyelemre méltó művére, a Némaságra. Ezeknek a filmeknek a kulcsmotívuma a hit, a kultúrák és a természet izgalmas és érzékeny elegye, s nincs ez másképp Hlynur Pálmason Isten földje című alkotásában sem, amely az idei Cannes óta járja a világkörüli fesztiválturnéját, és végre a hazai mozikba is eljut. A film elején Lucas (Elliott Crosset Hove), a fiatal és ambiciózus dán lelkészt a püspöke elküldi Izlandra, hogy misszionáriusként ott építsen egy templomot a helyi és a dán ajkú lakosság számára, elvégre a film a XIX. században játszódik, amikor a szigetország a dán királyság részét képezte. Már ebben az első jelenetben egyértelművé teszi a rendező, hogy Lucas hitében erős, ám fizikálisan inkább egy könyvtárosra emlékeztet, mintsem kolonizátorra. Ez a hajóúton is megerősítést nyer, hiszen rosszul van, ám ami még szembetűnőbb, hogy mennyire dán ez a karakter. A korunkra jellemző (ál)keresztényi hozzáállás tükröződik a cselekvéseiből és a megnyilvánulásaiból. Ez később csak fokozódik, amikor folyamatos ellentétben van izlandi őslakos kísérőjével, Ragnarral (Ingvar Sigurðsson).
A némafilmekre jellemző 1:1,33-as képarányában felvett film egyfajta evolúciót mutat a nézőnek. A kiindulópont, hogy találnak egy hét fényképből álló sorozatot, amit Lucas készített a kálváriája során. (Érdekesség, a sorozat valójában Hlynur Pálmason munkája.) Ha konvencionálisan nézem a dramaturgiát, akkor el lehet mondani, hogy amit látunk, az Lucas hitének kétségbeeséssé való átalakulása. De ez csak a felszín. A kolonizáló felsőbbrendűsége, a kereszténység képviselőjeként megélt arrogancia igen gyorsan elapad Izladon, ahol a természeti erővel kell az embernek szembesülnie. Minden egyes fotó stációja egy lelki és művészi folyamatnak, amely a forgatás során született meg indirekt módon. És ekkor jövünk rá, hogy ez egy sokrétű utazás. A szimpla történet mellett a természet válik az álló- és mozgóképek fő témájává, amely nem egy CGI-jal telített vagy műtermi alkotófolyamat része, hanem egy megélt misszióé: a 
rendező, a szereplők és a teljes stáb valós utazását látjuk. Egy dokumentarista módon forgatott játékfilm – jobb magyarázat nem jut eszembe, a lényeg, hogy ilyet még biztos nem láttam korábban.
Az értelmezés is sokféle megoldást kínál. Ha az angol és a magyar címből indulok ki, akkor Isten hatalmassága a természet erejében manifesztálódik, de ha a dán címet (Vanskabte land) fordítom le, akkor már Vízből teremtett földről beszélünk, ami sokkal árnyaltabb gondolatokhoz is vezethet, ami az Istenben való hitet illeti. Aki látszólag ugyanis rendelkezett vele, elveszíti, akiről pedig azt gondoltuk, hogy pogány, az erő kegyeltje. Nem kicsit transzcendentális alkotás Hlynur Pálmason filmje, amely az időtlenség és a térben létezés talán legszebb példája.
143 perc, dán-izlandi-francia-svéd
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!