Átjáróház
2022.12.08. Sokan mondják, hogy az igazi szerelem a síron túl is kitart, de kevesen hiszik el. És igazuk van: a szerelem addig tart, amíg az élet. Pár ritka kivételtől eltekintve. Krisztián (Bárnai Péter) vagány, laza srác, és végre szerzett magának állást: egy hullaház portása lett. És halál szerelmes – volna. De a kiszemelt csaj, Ági (Rujder Vivien) az első találkozásuk után nem sokkal ügyfélként bukkan fel: balesetet követően hozzák a fagyasztóba. Csakhogy a szerelmes szív akkor is harcra kész, ha már nem dobog. Krisztián és Ági – bár egy világ választja el őket – nem nyugszik békében. És szerencsére a hullaház nem olyan csendes hely, mint kívülről látszik: éjszakánként bőven történnek olyan csodák, amelyeknek köszönhetően a fiatalok is újra találkozhatnak. Egyedül talán nem boldogulnának, de a segítségükre van pár jó szándékú és jó humorú tetem. Szükségük is lesz rá: mert a halál nem tréfál, és egy földöntúli hatalmú, az élőkért nem nagyon lelkesedő szellemlény (Kulka János), mindent elkövet, hogy véget vessen a bontakozó románcnak.
KRITIKA
Madarász Isti (Hurok) második mozifilmjének hosszú volt az útja, mire eljutott a nézőkhöz. Bár kétségtelen, hogy ez az egyik legszimpatikusabb 2022-ben bemutatott magyar film, tán éppen amiatt esik túl puhára, mert sok mindenkinek akar tetszeni.
Kovács Gellért
Még a filmalapos időkben kapott zöld utat e misztikusan romantikus szerelmi történet, a forgatásba belerondított a Covid is – és mindezt csak azért tartom most fontosnak megjegyezni, mert érződik rajta, hogy nem egyetlen lendülettel készítették. Pontosabban – hiszen egy látható költségvetéssel bíró alkotásnál teljesen normális, ha nem napok telnek el az első ötlettől a vászonra kerülésig – ez a nehézkes folyamat lehet az egyik oka, ami miatt azt érezheti a néző: a sok bába között kicsit elveszett a gyerek. Az alkotói kedv és lelkesedés nem, mert ha valami igazán jót lehet mondani az Átjáróházról, az a minden kockáját átitató hite: nagyon szeretne varázsolni (és elvarázsolni), mégpedig egy olyan kívül-belül ezerszínű történettel, amelynek bátorsága vitathatatlan: adva van egy lány és egy fiú (Rujder Vivien és Bárnai Péter), egymásba bicikliznek, az első randira készülnek – aztán történik valami meseszerűen sorsszerű, a lány meghal, s kísértetként megjelenik a fiúnak. Számos másik, barátságosan fehér ruhába öltöztetett halottal egyetemben. Merthogy a srác éjjeliőr lesz a hullaházban, és csakhamar szembesül azzal, hogy a két világ közé ragadt szellemek bizony akarnak tőle valamit. Segítséget várnak. Máskülönben tűzre dobja őket az animegonosznak öltöztetett Kulka János.
Hmmm. Egy magyar fantasy a halálról, a szerelemről, a proszektúrán… Alighanem legalább annyian ingatták a fejüket a terv hallatán, mint ahányan megörültek neki. Sejtésem szerint egyszerűen nem voltak eléggé bátrak és következetesek azok, akik végül leokézták a kész forgatási tervet – azt is szerették volna, hogy azok is élvezzék a filmet, akiknek kedvére való lett volna egy naturálisabb, bizarrabb love story és azok is, akik inkább a popcornnal terhelnék a gyomrukat s nem a produkcióval, amit a vásznon látnak. Így lehetett az Átjáróházból efféle se ilyen-se olyan mesejáték, nagyon kedves hullákkal, jelzésszerű gonosszal és olyan cukika kosztümökkel, amelyekben ugyan bőven van munkaóra (és selymes anyag), de sajnos úgy néznek ki, mintha egy hipermarketben leárazták volna a Tim Burton- és Jean-Pierre Jeunet-kollekciót.
Mindeközben pedig – hiába az RTL Híradó a boszorkány-nevelőanyu (Kútvölgyi Erzsébet) tévéjében meg a panelkörnyezet – nem mer rólunk, magyarokról szólni ez a film, inkább kísérletet tesz arra, hogy a miliője a miénk is legyen és nemzetközi is. Az ilyesfajta mutatványok pedig csak igazán keveseknek sikerülhetnek. A fenti két névnek például. Burton és Jeunet (vagy akár idecitálhatjuk a direktorsztárok közül akár Wes Andersont is) olyan figurák, akikből természetesen 
jött az a dizájn és a hangnem, amely az életművüket jellemzi. És amikor valami olyan szeretne lenni, mint amit ők csinálnak – nos, akkor születnek meg a Madarász művéhez hasonló alkotások: a se ilyen-se olyan filmek. Van nekik ketyegőjük, csak épp a szuverén jellemük nem képes kialakulni.
Viszont azt is meg kell jegyeznem, hogy amíg a vizuálisan hasonlóra törekvő Dobó Kata-blamázs, az El a kezekkel a Papámtól! szinte értelmezhetetlenül kínos, az Átjáróház valódi, érvényes kortárs teljesítmény. Erősen érződik rajta az alázat és a mozimágia mérhetetlen szeretete. Ez pedig arra épp elég, hogy érdeklődéssel és bizakodva várjuk a rendező következő filmjeit.
104 perc, magyar
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!