A látogatás

By Echte on 21 December 2022 in Aktuális, Filmkritikák0 Comments

2022.12.15. (Speak No Evil) Bjorn feleségével és közös gyermekükkel nyaral Toszkánában, ahol megismerkednek egy holland családdal. Mikor meghívást kapnak, hogy utazzanak el hozzájuk Dániából Hollandiába és töltsenek náluk néhány napot, a házaspár némi habozás után elfogadja az invitálást. A kezdetben jó hangulatú látogatás bizarr fordulatot vesz, amikor kiderül, vendéglátóik sötét titkokat őriznek.

KRITIKA

Horrorfilm egy iszonyatosan veszélyes, alattomos, gyilkos szörnyetegről: az udvariasságról.

Harmai Richárd

Kevés olyan furcsa horror van a filmtörténtetben, mint amilyen A látogatás – és a hangsúly az olyanon van. Mert bár a műfajtól nem áll távol semmi, ami furcsa, ez még akkor is egyedülálló. Egy órán keresztül nem történik benne semmi félelmetes, ijesztő, brutális vagy kegyetlen, minden egyes mondat, minden egyes esemény vagy mozdulat a lehető leghétköznapibb – strandolás, autókázás, játszóterezés és így tovább –, és mégis olyan kellemetlen nézni, hogy a néző gyomra ökölnyire szűkül össze. Eközben Sune Kølster iszonyúan nyomasztó horrorzenéje szól, mintha bármelyik pillanatban lecsaphatna egy gyilkos, vagy előugorhatna a fa mögül egy sereg zombi. De nem csap, és nem ugrik.
A látogatásban egyszerűen csak azt látjuk, hogy egy kisgyerekes házaspár a nyaralásán összeismerkedik egy aránylag szimpatikus, másik kisgyerekes házaspárral, akik aztán később magukhoz is meghívják őket egy hosszú hétvégére. Christian Tafdrup rendező – aki a testvérével, Madsszel írta a forgatókönyvet – abban hihetetlenül profi, hogy megmutassa azokat a kellemetlen, majdnem jelentéktelen apróságokat, amelyek miatt rosszul érezzük magunkat más emberek társaságában: az apuka csúnyábban szól a gyerekre, mint amit elfogadhatónak tartunk, az anyuka túl erotikusan nyúl a férjéhez a közös kocsmázás közben, a házigazda túl hangosan üvölteti a tévét, miközben mi már aludni szeretnénk, van némi félreértés is abban, hogy ki fizeti ki a közös vacsorát és így tovább, a csekélységektől a kicsit már húzósabb, de azért még megmagyarázható kínos szituációkig.
A látogatás a néző bőre alá mászik, de korántsem úgy, ahogy bármelyik horrorfilm vagy thriller tenné: lehetetlen nem beleképzelni magunkat ezekbe a helyzetekbe, amivel az a baj, hogy mindenki, akire valaha is rászóltak már, hogy társaságban nem illik udvariatlannak lenni, pontosan tudja, hogy ő is úgy reagálna, ahogy a pár a filmben. Ettől is erős a forgatókönyv: nem balekokat látunk, hanem két olyan embert, akik egyébként próbálnak tenni az ellen, ami zavarja őket. Egy bizonyos határig. Amit úgy hívnak: a társas együttélés illemszabályai. A látogatás „brutalitását” így nem a belezés adja, hanem az, hogy a film lemodellezi, hogyan is lehet ezekkel az illemszabályokkal a végletekig (és hogy azért ne legyen indokolatlan a műfajbesorolás, a végleteken is túl) visszaélni.
Tafdrup hihetetlenül tehetséges a feszültségkeltésben, a „valami nagyon rossz fog történni”-érzés maximális túltolásában és az emberi rezdülések hiteles visszaadásában, ott viszont már megbicsaklik a film, amikor valamire ki is kéne futtatni: a lezárás összecsapott és vázlatos, ráadásul a beleszuszakolt bibliai utalás sem igazán áll meg a végén. Ezzel együtt is biztos, hogy még jóval A látogatás vége után is nagyon kellemetlenül érezzük majd magunkat – és erre nem sok film képes.