Till: Igazságot a fiamnak
2023.02.02. (Till) A TILL – IGAZSÁGOT A FIAMNAK megindító igaz történet Mamie Till-Mobleyről, aki állhatatosan küzdött azért, hogy igazságot szerezzen 14 éves fiának, Emmett Tillnek, akit 1955-ben meglincseltek, mialatt unokatestvéreinél volt látogatóban Mississippiben. Mamie megrendítő útja a gyásztól a tettrekészségig ékes példája lesz annak, hogy az anyai szeretet képes megváltoztatni a világot.
KRITIKA
Magyarországon ki vagyunk akadva, ha egy történelmi film nem akar többet, mint hogy legyen mit levetíteni a suliban az osztálynak töriórán. Amerikában is akadnak azért ilyen versenyzők.
Harmai Richárd
Emmett Till 1955-ös meglincselésének brutális és sötét fejezete a történelemkönyvből valóban adja magát filmtémaként a Black Lives Matter mozgalom után és az átalakuló, a feketéket, nőket és más kisebbségeket száz év késéssel integrálni próbáló filmipar számára. Hiszen ennél az esetnél talán semmi nem mutatja meg egyértelműbben, milyen embertelen is volt a feketék helyzete még száz évvel a rabszolgák felszabadítása után is Amerikában: egy fekete kamaszfiút mindössze azért kínoztak meg a felismerhetetlenségig, és gyilkoltak meg felnőtt fehér férfiak, mert hozzászólt egy fehér nőhöz, esetleg flörtölni is próbált vele, de a teljesen egyértelmű bizonyítékok ellenére sem a gyilkosokat nem ítélték el, sem az őket felbujtó nőnek nem kellett azóta sem felelnie a bűnrészességért.
De ami az életben teljesen egyértelmű, az a művészetben inkább problémás: pusztán csak filmes szemszögből nézve alig van annál kevésbé izgalmas szituáció, mint amikor az első másodperctől egyértelmű, hogy az egyik félnek mindenben abszolút igaza van, a másik fél pedig minden tekintetben abszolút romlott. (Még a jobb horrorfilmek is igyekeznek egy kicsit bonyolítani ezen az alapfelálláson.) Így talán nem is kéne meglepődni azon, hogy nem sikerült jól a témát körüljáró Till – Igazságot a fiamnak című film.
Chinonye Chukwu rendező és a forgatókönyvírók ugyanis egyáltalán nem is próbáltak túllépni a lehető legegyszerűbb feldolgozási módon, a puszta történet minden (gondolati, képi, hangvételbeli, művészi vagy bármilyen) meglepetéstől mentes, illusztrációszerű ábrázolásán. De még ez sem lenne feltétlenül tragédia, ha mindezt nem olyan stílusban tették volna, hogy 
ahhoz képest a kereskedelmi tévék szombat esti bulvárműsora filmművészeti mesterkurzusnak tűnik. Ebben a filmben minden, de minden a lehető legevidensebb, legyen szó az elbeszélés eszközeiről, zenéről vagy az elhangzó mondatokról: a rossz hírt hallva az anya elájul; aki szomorú, az üvöltve jajveszékel és zokog, miközben a kamera olyan közel van az arcához, hogy egyetlen könnycseppet se mulaszthassunk el; közben szomorú hegedű szól; aki viszont vidám, az táncol és énekel a gramofon boldog dallamaira. A 130 perces játékidőt az indokolja, hogy az elvileg hangulatfestő, de csak a közhelyekig jutó betétek továbblassítják azt, ami amúgy is lassú.
Talán még iskolai tananyagnak sem az igazi: egy jól megírt cikk hatásosabb lehet a témáról, mint a Till, ami hatásig nem jut el, csak a hatásvadászatig.
130 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!