Tár
2023.02.16. (Tár) A klasszikus zene nemzetközi világában játszódó TÁR középpontjában Lydia Tár áll, az ikonikus zenész, akit széles körben a legnagyobb élő zeneszerzőnek és karmesternek tekintenek, és aki a világon az első női vezető karmestere egy német zenekarnak.
6 OSCAR-JELÖLÉS 2023
(Legjobb film; Legjobb női főszereplő: Cate Blanchett; Legjobb rendező: Todd Field; Legjobb eredeti forgatókönyv; Legjobb fényképezés: Florian Hoffmeister; Legjobb vágás)
KRITIKA
A Tár nem csupán Cate Blanchett életének nagy alakítása: ez Todd Field főműve is. Egy meglepő, ambivalens, lenyűgözően okos film, amin még évekig fogunk vitatkozni – és ez benne a legjobb.
Soós Tamás
Todd Field 16 év után tért vissza a rendezéshez, de a Tár egészen más szintet képvisel, mint A hálószobában (2001) vagy az Apró titkok (2006), pedig a maguk idejében azok is szépen elismert alkotások voltak. A Tár szinte már kubricki precizitással összerakott és pazarul rétegzett film égetően aktuális kérdésekről. A klasszikus zene világába vezető Tárban Field ugyanis olyan kérdéseket feszeget, hogy el lehet-e választani a művet a hatalmával visszaélő művésztől, érdemes-e a szexuális orientációjuk vagy a rossz természetük alapján megítélni művészeket, és mit veszítünk azzal, ha kidobjuk a kánont az ablakon. De mindezt olyan éleslátással teszi, hogy aligha fogja egyik vagy másik politikai oldal a keblére ölelni: nem véletlen, hogy a filmet egyaránt bélyegezték már nőgyűlölőnek, rasszistának és remekműnek is. Field bravúrosan egyensúlyoz olyan kényes témákban, amiket manapság Hollywoodban még interjúkban sem mernek szóba hozni, nemhogy filmet forgatni róla, mert attól félnek, rájuk ég, bármit is állítanak. Ehhez képest ő nem csupán képes tisztán és kiegyensúlyozottan látni, de még humora is van: úgy fricskázza meg a „megsértődni szerető” generációt, hogy közben a hatalmával visszaélő művészekről is kíméletlenül lerántja a leplet.
A (szokás szerint) brillírozó Cate Blanchett-tel karöltve olyan komplex karaktert teremtenek, akit, ha nem is öröm nézni, de kifejezetten izgalmas fejtegetni. Fejtegetni, és nem megfejteni – azt ugyanis nem lehet. Mint a legjobb filmek, a Tár is van annyira ambivalens, hogy nem lehet kimeríteni sem egy, sem két, sem valószínűleg sok nézéssel. Nem hagyományos a dramaturgiája, ne is várjunk tőle hollywoodi izgalmakat: sokára fedi fel azt is, hogy miről szól egyáltalán, és utána is komótosan halad, hogy aztán elképesztően mélyre rántson. Field bravúrja, hogy az életrajzinak tűnő pszichológiai drámát szép lassan áttereli a kísértetjárta horror területére: ahogy a szakma egyik vezető karmesterének a karrierje, úgy a világa és talán az elméje is darabokra hullik, az elnyomni próbált rossz lelkiismerete tükröződik vissza és szabadul ki az őt megőrjítő zajokban, szellemekben, fekete kutyákban és horrorisztikus helyszínekben.
A Tár nem adja könnyen magát, de ha utat találunk hozzá, akkor sokat tud adni. Érveket (pro és kontra), talányokat (tele van cinefileknek szóló vitatkoznivalóval), szinte észrevehetetlenül finom humort (elég csak a záróképet kiemelni, ami egyszerre abszurd, szomorú és mégis felemelő) és egy szépen végigvitt karaktertanulmányt, amiben apró részletekből nemcsak azt tudjuk összerakni, hogyan jutott ilyen magasra a karmester, és miért vált olyanná, amilyenné, de azt is, hogy miként épülnek fel a visszaéléseknek teret adó családi, baráti és tanári kapcsolatok, hogyan tud valaki ennyi időn át sikeresen visszaélni a hatalmával, és mitől omlik rá hirtelen a kártyavár, amit felépített. Mesterien komponált, nagyon átgondolt, magával ragadó film – ha nem is fog meg rögtön, akkor is érdemes esélyt adni neki.
158 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!