A kilencedik légió

A kilencedik légió – egy lebilincselően izgalmas akciófilm – a Krisztus utáni második évszázad Britanniájában játszódik, ahol Quintus, a Római Birodalom határszéli erődítményén való barbár rajtaütés egyetlen túlélője csatlakozik Virilus legátus legendás kilencedik légiójához, mely északnak tart, hogy kiűzze a piktek rettegett hordáit. Amikor a légiót megtámadják, és Virilust elfogják, Quintus egy maroknyi katonával tovább küzd az ellenséges vonalak mögött az életben maradásért. Célja, hogy kiszabadítsa a legátust, és elkerülje a fogságot, a kínzást, a biztos halált.

KRITIKA

Neil Marshall érdekesen vegyíti a Gladiátort a Kill Bill-lel, hol a felvevő piacok legnagyobb közös osztóját, hol a horrorfilmek közönségét célozva. De mindent együtt nem lehet.

Hanula Zsolt

A Krisztus utáni második században a rómaiak és a lázadozó barbárok nem ismernek se istent, se embert. Britanniában egyre inkább kinyílik a csipája az erdőben kóborló őslakosoknak, a birodalom urai sejtik már, hogy elkerülhetetlen a peresztrojka. Ám ameddig lehet, az urak fenntartják a sziklaszilárd császárság látszatát, ha százezreket is kell lemészárolni az imidzs érdekében.
Quintus (Michael Fassbendernek nem ez élete alakítása, de ezúttal ennyi is elég volt) és csapata kezdetben a fogságba került elöljáróját akarja kiszabadítani, ám az akció balul sül el, s a barbár vezér bosszút esküszik ellenük. Üldözőbe veszi a maroknyi légionáriust, miközben mi mély betekintést nyerhetünk Neil Marshall madártávlatból fényképezett, havasokat ábrázoló felvételekhez fűződő bűnös viszonyáról.
Nem haszontalan némi különleges vonzalom a historikus elbeszélésmód, a római kor vagy eleve a katonasors iránt, hogy maximálisan élvezni tudjuk A kilencedik légiót, mert egyébként hagy némi kívánnivalót maga után. Én például elbírtam volna, ha a dagályosság tekintetében nem akar ennyire igazodni a nagy elődökhöz, s ez alatt nem értek többet mondjuk Ridley Scott Gladiátoránál. Elismerem, az ilyesmi még csak nem is áll távol egy hőseposztól; ám tegyük a szívünkre a kezünket, még az Iliászból is tudnánk húzni bőven a jó ízlés nevében.
Kockázatos vállalkozás volna hanyagolni az erdőben gomolygó hangulatfüstöt és lassított felvételeket, de egy próbát talán megérne. Neil Marshall azonban keveset kockáztat, de ahol mégis, az dicséretet érdemel! Nem zavartatja magát például csak azért, mert kivételesen nem misztikus horrort készít. Nyoma sincs például az alacsony korhatár-besorolást célzó finomkodásnak, amelytől annyi hasonló kosztümös/harcolós mozi vált már nevetség tárgyává az egy csepp vér nélkül megvívott háborúival.
Marshallnál, ahogy eddig is, patakokban folyik a vér. A csatajelenetek kivitelezése alapvetően még mindig a rángatózó kamerával és a pergősre vágott közelikkel leplezett karddal ugrabugrálásra épül, de megbocsátom neki, mert hullanak a fejek, mint közhivatalokban kormányváltás után. De a történetszövés sem áll meg egy hagyományos üldözős-bosszúállós szál végig vitelénél. Mi több, ha Fassbender karakterének narrációja nem segítene benne, még abban se lennék biztos, kinek a története is ez végeredményben.
Időnként újabb és újabb figurákról hiszem, hogy akkor mégis inkább ő a film központi alakja, aztán hip-hop kinyírják, én meg csodálkozom. És ha ez nem lenne elég, Marshall még egyértelmű állásfoglalást sem hajlandó kinyilvánítani, kik a jó- és kik a rosszfiúk ebben a vérengzésben – tisztára, mint a valóságban. Pedig a valóságtól nyilván messze vagyunk és nem csak az Amy Winehouse-ra sminkelt Bond-lány, meg a többi larger-than-life karakter miatt. Végső soron viszont még így is tízszer nézhetőbb, mint mondjuk a Mennyei királyság vagy a Robin Hood.

Kapcsolódó cikkek:

No related posts.