2011.03.03.- 127 óra

By Echte on 02 March 2011 in Filmkritikák0 Comments

6 OSCAR-JELÖLÉS 2011!
(Legjobb film; Legjobb férfi főszereplő: James Franco; Legjobb adaptált forgatókönyv; Legjobb vágás; Legjobb zene; Legjobb betétdal)

KRITIKA

Az igaz történet feldolgozása lehetett volna egy száraz áldokumentumfilm is, Boyle viszont kis költségvetésből, okos témaválasztással és intelligensen adagolt többlettartalommal megint egy feledhetetlen moziélménnyel ajándékozott meg minket.

Hlavaty Tamás

Danny Boyle az utóbbi években elkapta a fonalat. A Gettó milliomos című hollywoodi-bollywoodi alkotása tarolt a 2009-es Oscaron, és máris itt a „folytatás”, amit szintén hat kategóriában jelölt az Akadémia, ráadásul sok vonásában hasonlít az indiai gyerekek megpróbáltatásait bemutató kőkemény tündérmeséhez. A főhős ezúttal korunk embere, Aron Ralston (James Franco lehengerlő alakítása), aki látszólag habzsolja az életet, de igazából minden fontos dolog elsuhan mellette. Hobbijának hódolva elindul sziklát mászni egy kietlen kanyonba, találkozik két túrázó lánnyal, akikkel együtt fedezi fel az érintetlen paradicsomot, így A part alaphelyzete is eszünkbe juthat, de ez az éden is hamar megmutatja a könyörtelen arcát. Az egyedül továbbinduló srác karjára hatalmas szikla zuhan, ahogy ő mondja „mintha évezredek óta rá várt volna”, így a természet rabjává válik 127 órára. Nincs más, csak ő, egy kis víz, egy videókamera, az emlékei, és egy kés. A víz hamar elfogy, a kamera akkuja lemerül, az emlékek bűntudattá alakulnak, a kés kitompul, végül nem marad más, csak ő és a természet, közben pedig megérti, mi is az élet igazi értelme, így afféle sokkoló „coming-of-age” filmnek is felfogható a 127 óra. Bár a legtöbben csak úgy emlegetik a mozgóképet, mint „a film, amiben James Franco levágja a kezét”, a sztori igazából nem arról szól, hogy mit hagy ott magából hősünk, hanem hogy mit visz magával a pokoli kiruccanásról, hogy hogyan lesz tortúrából útmutatás. Mindez lehetne durván klisékkel teli, de nem kell megijedni, Boyle okosan mesél, ugyanis meglátta a történetben azt a többlettartalmat, ami igazán érdekessé teszi azt.
A filmben kevés a szó, a képek beszélnek, mégsem unatkozunk egy pillanatra sem, sőt borzasztóan erős moziélményre számíthat, aki befizet erre a tripre. Boyle a klipesztétika eszköztárából kölcsönzött kifejezésekkel beszél, flashbeckekkel, víziókkal pakolja tele a rideg barlangot és igazából egyik megoldása sem innovatív, mégis remekül működik a dolog. A naturalisztikus kézlevágás például szabályosan kiveszi a néző erejét, de az összes jelenet intenzív, aminek köszönhetően mi is végigjárjuk a tortúrát a hőssel, mi is végig ott vagyunk a szurdokban, a megpróbáltatásokért cserébe pedig gyönyörű, katartikus finálét kapunk, amit sokáig nem felejtünk el. És a mozijegy árán kívül még csak nem is kellett semmitől megválnunk…