2011.03.24.- A kártyavár összedől

By Echte on 23 March 2011 in Filmkritikák0 Comments

KRITIKA

Most, hogy itt a vége, nem maradt más, mint szépen, gondosan elvarrni a szálakat. Tekintve a történet komplexitását, ez sem kis feladat.

Susánszky Iván

Lisbeth Salander és Mikael Blomkvist története remekül megírt, fordulatos és izgalmas mese volt, ami úgy tudott lenyűgözően változatos lenni, hogy közben mindvégig ijesztően és csontig hatolóan realisztikus is volt. Csak nagyon ritkán csökkent az intenzitás, hagyott alább az izgalom, egy-egy rövidebb jelenet erejéig szabadott csak fellélegezni, és utána már lehetett is megint bekötni a biztonsági öveket, mert hiába a komótos, néha idegtépően ráérős és körülményes elbeszélésmód, a néző mindvégig úgy érezhette, hogy jóval túllépték a megengedett sebességhatárt. A harmadik részben a feladat éppen ezért korántsem olyan egyszerű: ennyi lappangó, lefojtott feszültség megérdemli (Megérdemli? Követeli!) a katarzist, méghozzá nem is akármilyet – a témából és az eddigiekből kifolyólag viszont nagyon kell vigyázni. Az óvatlanul adagolt vattacukros happy end könnyen lerombolhatja a precízen összerakott építményt, és akkor nemcsak a filmbéli kártyavár dől össze, hanem maga a film is.
A második részt is rendező Daniel Alfredson jól oldotta meg a feladatot, és nagyon ügyesen porciózta ki a film lezárását. A történet, mint minden végjáték, már kiszámítható, szerencsére nem is nagyon erőlködnek, hogy csavarokkal dobják föl a hangulatot (abból jutott elég a második részre). Erre a bő két órára „mindössze” annyi maradt, hogy a szövevényes, titkosszolgálati érintettséget is magában foglaló történet minden mozzanata megnyugtatóan tisztázódjék, az eddig esetlegesen homályban maradó mozzanatok szem elé kerüljenek, és a néző megértse a miérteket. Alfredson ezt nagyon pontosan tudja, és a remek színészek segítségével csont nélkül abszolválja a feladatot. Noomi Rapace az eddigieknél is eszköztelenebbül hozza Lisbeth egyszerre démonian kegyetlen és hideg, másfelől roppant törékeny figuráját, és a többiekre sem lehet panasz: mindenki pontos, túlzásoktól mentes játékkal simul bele a rendezésbe, abszolút érezhető, hogy Alfredson (és az első résznél Niels Arden Oplev) remek együttest kovácsolt belőlük. Méltó lezárása a trilógiának. A kártyavár összedől, amellyel egyébként igen magasra került a léc az amerikai remake-et készítő Fincher számára –, de ne legyünk igazságtalanok, pont Fincher az, akiben inkább kellemesen szokás csalódni, mint nem.