2011.03.24.- Álomháború

By Echte on 23 March 2011 in Filmkritikák0 Comments

KRITIKA

Az Álomháborút nézve képtelenség volt szabadulni a gondolattól, hogy micsoda nagyszerű, erős film lehetett volna ebből, ha valami rendes rendezőre bízzák a feladatot, nem pedig Zack Snyderre.

Susánszky Iván

Miközben a számítógépes játékok egyre inkább hasonlítanak interaktív filmhez, ahol a szkriptelt eseményekbe csak néhány ponton van beleszólásunk, ám az sem nagyon változtat semmit a történet kimenetelén – addig Hollywoodban a filmek egyre gyakrabban közelítenek a számítógépes játékokhoz. A végeredmény az első esetben olyan hibrid, amivel lehet játszani, de nem érdemes, a másikban pedig olyan, amivel nem lehet, pedig sokat dobna az akciójelenetek minőségén és kombók szépségén, ha mi irányítanánk a főhőst.
Az Álomháborút nézve pontosan ugyanaz az ember érzése, mint a legutóbbi A kaptár-résznél: ha ezt egy konzolon tolhatnánk végig ilyen grafikával, akkor az év egyik legnagyobb játékélménye lenne (bár az intrót követő többszörös bossfightot akkor is kinevetnénk, mert olyat még az első szint végére sem szoktak tenni normális játékban). Így viszont ez csak egy film, amire volt rengeteg pénz, és Zack Snyder a rengeteg pénztől olyan tudatállapotba került, mint a hatéves Sanyika, amikor a nagy Big Mac menü után elviszik a játékboltba: a cukortól túlpörögve rohangál a polcok között, és egyszerűen minden kell neki, amire rá tudja tenni a hurkás ujjacskáit. Min-den! Az Álomháborúba így került egy teljesen egyszerű, néhol mégis zagyva, három valóságréteget egymásba játszó történet, fűzős-harisnyakötős szexbombák, harmincas évek varietéinek világa és gótikus punk idegszanatórium, sárkányok és náci steampunk hadsereg, bugyuta mondatok mögé szánt bombasztikus gondolatok, satnya szimbolizmus és túlhajszolt, agyonszűrt színvilág. Mindettől persze lehetne a film élvezetes, ha a cselekmény 80%-át kitevő akciójelenetekkel nem lenne semmi probléma, de Zack Snyder alkalmatlansága itt ütközik ki a leginkább. Nem is a fantáziátlanság az igazán zavaró, hogy odáig sikerült jutni, hogy a főhősnőnek kell egy katana, mert az a Menyasszony óta minden tökös főhősnőnek dukál, vagy hogy az álomjelenetek bántóan ugyanazon dramaturgia szerint zajlanak, és az egyetlen különbség, hogy páncélos lovagok, robotok, vagy robotnácik az ellenség. Az a baj, hogy ezek az össze-vissza vagdosott, lassított, gyorsított, néha áttekinthetetlen, néha unalmas, de minden invenció nélkül megkoreografált akciójelenetek inkább fárasztóak, mint élvezetesek és látványosak. Snyder kipróbálhatná magát számítógépes játékok tervezésében, ott talán nem okozna ekkora csalódást.