2011.03.31.- A torinói ló

By Echte on 30 March 2011 in Filmkritikák0 Comments

KRITIKA

Veretes, nehéz és tragikus. Tarr Béla A torinói ló című filmjéhez nem kívánhatunk „jó szórakozást” csak nyitottságot és figyelmet.

Hungler Tímea

Tarr Béla jó pár helyen nyilatkozta, hogy A torinói ló a legutolsó filmje. Nehéz hát másnak látni ezt a mozit, mint a végső felvonásnak, egy pálya összegzésének, kvintesszenciájának, olyan filmnek, melyről tudjuk, hogy a pont az életmű végén. A film egy anekdotával indul, a narrátor szavai közben a néző csak a fekete vásznat látja: 1889-ben Friedrich Nietzsche szemtanúja volt Torinóban egy ló megkorbácsolásának. A német filozófus miután a karját a ló nyaka köré fonta, a látványtól megtörten a földre rogyott. Nem egész egy hónapon belül Nietzschét komoly pszichés betegséggel diagnosztizálták – a tizenkilencedik század egyik legnagyobb hatású gondolkodója örökre elnémult, és az életéből még hátra lévő tizenegy évet ágyhoz kötve töltötte.
A bevezető narrációt hat nap története követi. Kérdés, hogy azt az utat látjuk-e, amely a torinói térig elvezetett, netán azt, ami a filozófussal történt eseményeket követte; ahogy kérdés az is, hogy a filmbeli lovat azonosíthatjuk-e egyáltalán a felvezetésben emlegetett torinói lóval.
Számomra a Nietzschéről szóló anekdota olyannyira hívogató, hogy nehezen tudok a film értelmezésében eltekinteni tőle, és mintha A torinói ló szerkezete is a filozófus egyik gondolatára, az „örök visszatérésre” rímelne: a nyitó és a záró kép fekete vászon, a kezdet ugyanaz, mint a vég, minden ismétli önmagát, az emberiség és a történelem körben jár, minden elpusztul, majd újra megszületik.
A hat nap ennek a körnek a leszálló ága, a fokozatos pusztulás időszakának lineáris krónikája, a ló gazdáinak (Derzsi János, Bók Erika) lassú szenvedéstörténete. A tanya két lakója minden napnak újra nekikezd, megismétli a rituáléit, öltözik, eszik és próbálja a lovat felnyergelni, hátha éppen aznap vághat neki a lovász az útnak. A következő nap azonban mindig rosszabb az előzőnél: a ló megmakacsolja magát (nem eszik, nem iszik), a kút kiszárad, a lámpa nem világít, már főtt krumpli sincs ebédre, csak nyers – maga a teremtés tűnik eleve elhibázottnak, hisz az élet minden nappal a vég és a pusztulás felé közelít, hogy aztán monoton módon ismét megszülessen, majd újra meghaljon. A torinói ló és gazdáinak egyéni sorsában ott van az egész emberiségé is, és mindegy, hogy a hat nap mely ponton veszi kezdetét (hogy követi-e, vagy megelőzi a torinói történéseket), mivel a kör mindig önmagába zárul, és nincs belőle kilépés.
A nyitó anekdota is erre a gondolatra látszik rímelni. Nietzsche pályája során a részvétet, amit a keresztény valláshoz köt (lásd a hat nap fordított teremtéstörténete) mindig is a gyengeség jelének tekintette, az élet tagadásának, szerinte ha részvétet gyakorolunk, csak a nyomorúságot tartjuk fenn a világban. Az „ember feletti ember” azonban meghasonul, váratlanul megérinti egy szenvedő élőlény látványa, és ezzel a gesztusával csak megerősíti azt, amiről a filmbeli hat nap is szólt. Tarr alkotásának mindez persze csupán az egyik lehetséges olvasata – a szikár, letisztult fekete-fehér képek, az emblematikus, hosszú snittek más-más értelmezéseket is elbírnak. De hát, épp ettől Tarr Béla-film A torinói ló. És nem is akármilyen!