2011.04.07.- Menedék

KRITIKA

Ezzel a finom, érzékeny darabbal zárul François Ozon halálról és gyászról szóló trilógiája.

Kőhegyi Ilona

A szerencsésebbek már láthatták a Menedéket az idei Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Francia zátonyok szekciójában. A trilógia előző két darabjában – egy férjét gyászoló asszonyt ismerhettünk meg A Homok alatt című filmben, míg az Utolsó napjaim egy haldokló fényképészről szólt – a főszereplők a gyásszal és az elmúlással néztek szembe. A záró darabban azonban többről van szó. A kiinduló helyzet hasonló: Mousse (Isabelle Carré) szintén gyászol, méghozzá heroin-túladagolásban meghalt szerelmét. Azonban a Menedék című filmben nem csak hiányként jelenik meg az élet, hanem a mindennapi misztériumában is. Mousse elhunyt szerelme gyermekét hordja a szíve alatt.
A fiatal főhős vállát kettős teher nyomja: egyrészt fel kell dolgoznia szerelme elvesztését, másrészt fel kell készülnie egy olyan feladatra, amit valójában nem akart, vagy legalábbis nem tervezett. A film semmi másról nem szól, csak e várakozásról és a közben eltelt időről.
Ebben a gyönyörű és finom filmben – mint ahogy François Ozontól már megszokhattuk – a lényegi változások a főhősök lelkében történnek. Ezért válik fontossá a környezet, pontosabban a táj, ami ennek a kivetülése. Így a gyermekét váró Mousse nem véletlenül egy tengerparti kis házikóban talál menedéket. (A tenger és az anyaméh kapcsolata már a hétköznapi pszichológiában is megtalálható.) És ahogy az újszülöttnek végig kell küzdenie a saját világrajövetelét, úgy Mousse-nak is meg kell küzdenie a saját visszatérésével, visszatéréséért. Akit érdekel az eredmény, az ne sajnálja ezt a nyolcvannyolc percet!

88 perc, francia

Kapcsolódó cikkek:

Kapcsolódó cikkek:

1. 2011.01.13.- Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire
2. 2011.02.24.- Precious – A boldogság ára
3. 2011.02.17.- A félszemű