2011.04.07.- Womb – Méh
KRITIKA
„Megszülte hűtlen gyermekét.”
Hungler Tímea
Fliegauf Benedek első angol nyelvű játékfilmje bizarr hibrid: egyszerre szerelmes film, sci-fi és hamisítatlan Fliegauf-mozi. Tény, hogy egy ilyen elegy kifejezetten ígéretesen hangzik, a Womb azonban sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Formai szempontból szép, képekben nagyon erős, atmoszférikus alkotás (az operatőr, Szatmári Péter igencsak kitesz magáért az Északi-tenger partvidékének fotografálásakor), a cselekményvezetés és a problémafelvetés azonban hagy némi kívánnivalót maga után.
A történet egy gyerekszerelemmel indul. Tommy és a szomszéd lány, Rebecca épp közelebb kerülnek egymáshoz, amikor a kislány anyja úgy dönt, a család Japánba költözik. Eltelik tizenkét év, és Rebecca immár felnőtt nőként (Eva Green) visszatér, a románc ismét szárba szökken. Az időközben biológussá lett Tommy (Matt Smith) azonban egy autóbalesetben életét veszti. Rebecca a fiú szüleinek tiltakozása ellenére elhatározza, hogy klónoztatja a szerelmét, vagyis újra megszüli Tommyt.
Fliegauf a film első felében nagyon ügyesen bánik a hangulatokkal. Az, hogy látszólag jelen időben vagyunk – de egy-két elejtett megjegyzésből kiderül, hogy inkább a közeljövőben, amikor a klónozás már mindennapos dolog, sőt a 
„másolatokat” a természetes úton fogant többség diszkriminálja –, határozottan sejtelmessé teszi a filmet. Mindezt külön felerősíti, hogy a szereplők (akik közül a főszereplő, Eva Green tényleg van annyira kifejező, hogy órákig is el lehet nézni) alig-alig beszélnek, a tenger a háttérben titokzatosan morajlik, a táj pedig már önmagában is egy megfejtésre váró költemény.
A sztori azonban csak kibontakozik, és innen, a misztérium feloldásától kezdődnek a gondjaim. Egyre kiszámíthatóbban haladunk az ödipuszi tetőpont felé, amit az ember valahogy nagyon nem szeretne látni, egyrészt azért, mert igencsak kínosan érinti, másrészt mert a filmet is elrontja és banálissá teszi. Az említett jelenetig hajlandó vagyok elhinni, hogy létezik síron túlmutató szeretet (bár kérdés számomra, hogy nem azzal tiszteljük-e meg a halott szerelmünket, ha a gyász kínjait is bevállaljuk érte), és érdeklődve várom, hogy miként alakul a szereplők immár anya-gyermek kapcsolattá avanzsált viszonya. Innentől azonban már egészen más megvilágításba kerülnek Rebecca motivációi, arról nem is beszélve, hogy még egy sci-fiben is valószerűtlennek találom, hogy huszonvalahány év elteltével is ugyanazon vágyak hajtanának egy szereplőt. Fliegauf tabut sért, amivel nem is lenne bajom, hisz alkotóként ehhez joga van, sokkal nagyobb gondot okoz a számomra, hogy a rengeteg etikai kérdést felvető klónozás kapcsán egy olyan szempontot hoz fel és bont ki a filmjében, amely fontosságát tekintve valószínű, hogy az egyik legutolsó a sorban.
107 perc, magyar-német-francia
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!