2011.05.05.- Apacsok
KRITIKA
Az indiánok vászonra kívánkoztak – és jó is, hogy végül így jártak.
Vörös Adél
A Radnóti Színházban töretlen sikerrel játszott darabot ugyanis valóban hiba lett volna nem megfilmesíteni regényes története miatt. A Kovács Krisztina és Bereményi Géza munkáját dicsérő forgatókönyv egy végtelenül izgalmas sztorin keresztül dolgozza fel az annyiszor és annyiféleképpen megmunkált ügynök-érát. Főhőse, Kishorváth (Csányi Sándor)
a film jelen idejű szálában nagyapja múltját filmesítené meg, aki az ’56-ot követő ellenállás meglepő formáját választja: „valódi” indiánként társaival mokaszinostul-sátrastul kivonulnak a társadalomból. A Duna-parti apacsoknak még egy valódi indiánt is sikerül meghívniuk Magyarországra, ami ugyan az ő világuk számára nagy dolog, de az ÁVH-nak
tudjuk, mit jelentett akkoriban amerikai állampolgárokkal kapcsolatba kerülni, ne adj’ Isten barátságot ápolni. A történet kimenetele innentől kezdve sejthető, mégis, van egy olyan oldala az Apacsoknak, amitől nemcsak
őszinte, de valóban különleges film lesz. A sok helyütt stilizált díszletek – Török a saját színpadi rendezését vitte így a vászonra – közt játszódó történet azt üzeni, hogy hősei akár ma is üldögélhetnének így a Duna mentén. A
stilizáció csak még jobban ráerősít arra az érzésre, hogy csak a kronologikus időészlelés helyezi a huszadik század közepére az apacsok lázadó attitűdjét.
80 perc, magyar
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!