2011.05.12.- Férfit látok álmaidban
KRITIKA
Nagy az Isten állatkertje, és alacsony a kerítés – állapítja meg Woody Allen sokadszor, sokadszorra is ugyanazokkal az eszközökkel.
Villányi Dániel
A fenti konklúzió meglehetősen ismerős lehet az öreg mester életművét nézve, ám most mintha Woody már végképp lemondott volna az emberiségről. Korábban is jellemző volt filmjeinek szereplőire a – mondjuk így: nem túlságosan megfontolt cselekvés, ám mindig akadt azért legalább egy (természetesen a legtöbbször maga Woody Allen által eljátszott) szereplő, akinek az esendősége ellenére is (vagy épp azért) drukkolni tudtunk.
Nos, az új filmben ilyen figura nincs: itt mindenkinek vagy komikusan buta, vagy végtelenül kisszerű motivációk mozgatják a tetteit. Nem tudunk kivel azonosulni, de ez jól láthatóan nem is célja Woody Alennek: úgy mutatja be „hőseit”, mint üveglap alatt futkározó hangyákat, akiket épp megfigyelünk valamilyen etológiai kísérlet alkalmával. Ezt a hatást erősíti a narrátor alkalmazása is, és a filmes dramaturgiában megszokott eljárástól eltérően nem az egyik szereplő kommentálja/meséli el a történetet, sőt egyáltalán nem derül ki, hogy ki az, aki beszél: tényleg olyan, mintha egy természetfilm, és nem egy mozi narrátora volna.
A film cselekményének fordulatai a Woody Allentől általában megszokott módon a párkapcsolatok nyűgjei körül bonyolódnak, a tőle megszokott könnyed, intellektuális humorú stílben elővezetve. Alfie (Anthony Hopkins) egy kapuzárási pánikkal küzdő öregúr, aki elhagyja a feleségét, és felszed egy fiatal cicababát. Helena, az elhagyott öreglány (Gemma Jones) jósnőhöz és ezoterikus baromságokba menekül, amivel őrületbe kergeti a családját. A lánya, Sally (Naomi Watts) galériában kezd dolgozni, ahol egyre jobban megkísérti őt a jóképű tulajdonos (Antonio Banderas). Sally férje, Roy (Josh Brolin) sikertelen író, aki a kihűlő házassága elől a szemközti ablak mögött lakó fiatal, vörös ruhás lány (Freida Pinto) vágyképéhez menekül.
Woody Allen pedig laza rutinnal mozgatja a csetlő-botló figurák sorsát, mindig megfelelő ritmusban csavarva egyet-egyet a történetszálakon, ami persze mindenki sorsára kihat. A laza rutin sajnos negatív értelemben is érvényes a filmre: a frissesség, a lendület, bármiféle rendezői vállalás teljesen hiányzik belőle. Woody Allen már csukott szemmel is le tud profin vezényelni egy efféle filmet, ami ráadásul (az utóbbi időben időnként ismeretlen terepekre is merészkedő mozijaival ellentétben) ennyire hasonlít is a régi Woody Allen-filmekre. Csak épp az energia hiányzik belőle. Hogy ez összefügg-e a már említett végletes kiábrándultsággal, az más kérdés. Mindenesetre a film mottója a következő Shakespeare-idézet: „Az élet egy félkegyelmű meséje, zengő tombolás, de semmi értelme nincs.”
98 perc, amerikai-spanyo
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!