2011.06.30.- Larry Crowne

KRITIKA

Ha egy film címe egy ember neve, joggal várhatjuk, hogy egy ismert személyről vagy legalább egy szuperhősről legyen szó. Na, de mégis honnan kellene ismernünk ezt a Larry Crowne nevű fickót?

Feri, a mozigépész

A fentiek közül egyik sem mondható el emberünkről. Larry Crowne Mr. Átlagbéla, aki szereti a munkáját, szereti az életét, még ha amaz kissé egysíkú is. Na de mit vár az ember egy hipermarket egyik üzletvezetőjétől? Ahhoz a munkához kell egy kis… khm… elhivatottság. Larry pedig igyekszik a legjobb lenni még ebben is, ami sokat elárul róla. A mai világban persze az ilyen embereket rúgják ki elsőnek, így nem meglepetés, hogy ez történik Larryvel is, akiről ráadásul megtudjuk, hogy nem rendelkezik diplomával, és mivel nem is fiatal, munkakeresési opciói alaposan leszűkülnek ezáltal. Hősünk ezért úgy dönt, hogy tanulni fog, amitől új lehetőségek nyílhatnak meg majd előtte. Arra persze nem is gondol, hogy ezen új lehetőségek között az is ott van, hogy beleszeret az egyik tanárnőjébe. Na persze, ha ezt a tanárnőt Julia Roberts alakítja, akkor már némileg érthetőbb a dolog.
Leegyszerűsítve ennyi a történet. Van két ember, egymásba szeretnek, leküzdik az előttük álló akadályokat, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Amióta mozi van, ez a romantikus filmek receptje és működik. Amin variálni lehet, az a közeg, a csomagolás vagy a szereplők. Úgy tűnt, a Larry Crowne egyediségét az fogja adni, hogy végre egyrészt nem tinikről szól, hanem egy mostanában a filmesek által kissé hanyagolt, (legalább) kettővel feljebbi generációról, valamint az, hogy beépíti a történetbe a gazdasági válság hatásait. Eleinte számos jelenetben érezzük is ezt, de a második nagyjátékfilmjét rendező Hanks folyamatosan lazít a gyeplőn (hogy ez direkt van, vagy túlvállalta magát, hogy egyszerre fôszereplője, társírója, producere és rendezője is a filmnek, azt nem tudom). Ami tény, hogy a játékidő előre haladtával egyre inkább elfelejtődik minden más szál, és csak a két sztárra alapoz a film, pedig eleinte úgy tűnt, ennél többről lesz szó egy szimpla „feel good” mozinál.
És még azt se mondhatjuk, hogy ez nagy baj lenne, hiszen Tom Hanksnek mindig is az átlagember kinézetű figurák eljátszása volt a védjegye, míg Julia Roberts továbbra is jól megél széles, ragyogó mosolyából. Hanks egyébként mindent elkövetett, hogy jól érezze magát a forgatáson, belecsempészi a filmbe Star Trek-mániáját (George Takei mellékszereplése zseniális, de egyéb, konkrét utalások is történnek), továbbá régi haverjai közül is feltűnik néhány (például Dale Dye, aki katonai szakértőként szokott közreműködni háborús filmekben). Ez a baráti, könnyed hangulat pedig az egész filmre átragad. Még igazán negatív szereplők sincsenek, hiszen a seftes szomszédról, a hülye diáktársról vagy a marcona latin motorosról is kiderül, hogy alapjában véve jó szándékú emberek. Még a részeges férj, vagy a kirúgásnál saját magát fényező kolléga is inkább sajnálatra méltó, és az élet bünteti is őket eléggé hibáik miatt. Vagyis Larry Crowne azt mondja, mosolyogj és ne félj soha újrakezdeni mindent, mert sosincs késő, aztán majd minden úgyis jól alakul.
A pontosítás kedvéért persze a vége-főcím alatt felcsendül az Electric Light Orchestra „Calling America” című száma, és ezt nemcsak azért kell megjegyezni, mert egy vidám slágerrôl van szó a nyolcvanas évekből, hanem azért, mert nyomatékosítja, hogy amit láttunk, az így azért csak Amerikában lehetséges. Itthon ne legyenek illúzióink!

99 perc, amerikai

Kapcsolódó cikkek:

Kapcsolódó cikkek:

1. 2011.01.13.- Boonmee bácsi, aki képes visszaemlékezni korábbi életeire
2. 2011.02.17.- A fa
3. 2011.06.09.- Koszorúslányok