2011.07.07.- Micimackó
KRITIKA
Alapjáraton a Micimackós filmek a legkedvesebb mesék közé tartoznak, amelyek valaha készültek.
Feri, a mozigépész
Az ártatlanság, a kedvesség sugárzik belőlük, jó sok szeretettel nyakon öntve. Rosszul is érzem magam, amikor mindig nagy örömmel beülök az aktuális rész vetítésére, és teli szájjal röhögöm végig, mert belemagyarázok mindenféle olyan mocskos, perverz dolgot, amit valószínűleg az alkotók maguknak kikérve utasítanának vissza. Amikor ugyanis azt látom, hogy Micimackó élvezettel nyal tisztára minden mézesbödönt, Tigris folyamatosan a farkán ugrál, Ürgének (aki most nem szerepel a filmben) hordozható lyuka van, szegény szamár pedig fel- és lecsatolható farokkal rendelkezik (utóbbi elvesztése a mostani film egyik központi problémája). Szóval ez az egész olyan, mintha egy csapat drogfüggő, szexuálisan is túlzásokra hajlamos banda ténykedését figyelnénk, akikre azonban lehetetlen haragudni.
Mondhatnám a helyzet a szokásos, Micimackó addig nyalakodott, míg megint nem maradt egy csepp méze sem otthon, függősége azonban olyan mértékű, hogy nem ismer se Istent, se embert, és bármire képes, hogy megkapja a betevőt. Az amúgy is depressziós Füles pedig a farkát veszti el, amit szintén meg kell találni. Tigris szokás szerint túlpörgeti magát, Nyuszi dührohamokat kap, Bagoly túlokoskodik mindent, míg Malacka a beszariság mintaképe.
Szóval csak a szokásos.
Ezt a részt is végigröhögtem, nem szégyellem bevallani. Ami viszont kissé kínos – a teljes jegyárak tekintetében főleg – hogy az egész film, az előtte lévő bónusz rajzfilmmel együtt is alig van egyórás, vagyis nehéz igazán játékfilmként tekinteni rá.
69 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!