2011.08.25.- Cowboyok és űrlények
KRITIKA
Azoknak, akik egyedül mennek haza.
Feri, a mozigépész
Lássuk csak, mire is van szükség egy jó westernfilmhez! Először is kell egy névtelen férfi, akiről nem tudjuk, kicsoda, honnan jött, hova tart és mi célból, csak egy biztos: gyorsan öl. Aztán kell egy Isten háta mögötti kisváros, egy amolyan igazi porfészek, tele kiábrándult és elszegényedett emberekkel (lehetőleg legyen köztük egy pap és/vagy egy lőni sem tudó lúzer, akiből majd később hős lehet). A konfliktus kedvéért az egyikük persze lehet gazdag, hogy ettől többnek képzelje magát mindenkinél, és higgye azt, hogy neki mindent szabad. Lehetne akár ő is a gonosz, de még vagányabb, ha a rosszfiúk idegenek…
IDEGENEK?
Valószínűleg itt érthetett valamit félre az egyik forgatókönyvíró (voltak vagy hatan), és azt gondolta, hogy adjunk valami új kihívást ezeknek a folyamatosan lövöldöző cowboyoknak. Nézzenek szembe űrlényekkel. Tízből kilencszer egy ilyen ötlet elvetésre kerül, mert nem igazán lehet ép ésszel megindokolni, hogy miként lesz ebből nyári sikerfilm. Most azonban valamiért zöld lámpát kapott a projekt.
B-filmeknél persze nagy divat a különböző filmes világokban vagy földrészeken, netán univerzumokban ténykedő karakterek összeeresztése, láthattunk már Godzillát Mechagodzilla ellen, Boát Python, Alient Predator, Freddyt Jason ellen és még sorolhatnám. Ezeknek a filmeknek a közös jellemzője azonban, hogy soha nem veszik magukat komolyan, és a túlzásokra építenek.
Jon Favreau (Vasember) azonban nagyon is komolyan vette ezt a sztorit, a poénokat a minimumra csökkentette, szereplői nemhogy nem nevetnek, de még mosoly se nagyon látható az arcukon. Tízből kilencszer ez lenne a halálos ítélet egy ilyen film felett, ám most mindez mégis működik. A Cowboyok és űrlények éppúgy tökös, mint ahogyan filmbeli hősei. Olyan módon, ami manapság már egyre ritkább. Mert már nem trendi az ilyesmi. Erre kell ráérezni, ha igazán élvezni, értékelni akarjuk ezt a filmet, ami fura élmény, mert egyébként a western filmek sablonjai mellett az inváziós sci-fik klisétárából is elpuffogtat egy jó adagot (van itt emberrablás, kísérletezés és az eleinte széthúzó emberek közötti nagy összefogás a közös ellenséggel szemben). A trükkök nem annyira látványosak, de nem volt baj velük (az űrlények kellően rusnyák és félelmetesek), a hangkeverés viszont bitang jó, a lövések, robbanások és az ütések is kellően súlyosak.
Favreau érezhetően tiszteli hőseit, akik megküzdenek a becsületükért, és akár túlélik a csatát, akár nem, büszkék lehetnek magukra, mert megtették, amit kellett. A végén pedig most is van valaki, aki félszeg, picit erőltetett mosollyal hagyja magára az ünneplő többséget. Pedig lehetne ő a legnagyobb király, mert megtette, amit kell és bebizonyította, hogy annak ellenére, amit gondolnak, meg pletykálnak róla, nem gazember. De mennie kell tovább, mert ő az a fajta harcos kívülálló, aki tudja, hogy amit elvesztett, azt már sosem kapja vissza, viszont azt is érzi, hogy valahol vár még rá valami, valószínűleg egy újabb csata, amit jobb híján neki kell megvívnia mások helyett.
118 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!