2011.09.01.- Biutiful

By Echte on 31 August 2011 in Filmkritikák0 Comments

1 OSCAR-JELÖLÉS 2011!
(Legjobb férfi főszereplő: Javier Bardem)

KRITIKA

Iñárritu végre tényleg azt hozza, amit vállal, ami persze a nézőknek nem olyan kellemes, tekintve, hogy az ígérvény egy végtelenül szomorú és kedélygyilkos történetre szólt.

Susánszky Iván

A rák, mint korunk első számú, halált előkészítő deus ex machinája mostanra annyira elvesztette minden erejét, hogy ha valaki úgynevezett katarzist szeretne kiváltani a nézőben, muszáj megküldenie valami körítéssel. Rá kell tenni pár lapáttal, különben ásítás lesz a vége. Ozonnál ez a körítés az anális szex (Utolsó napjaim), Tykwernél a fordított szerelmi háromszög (Három) volt. Alejandro González Iñárritunál, a metafizikai giccs (21 gramm) és a sekély mélységével taszítóan hivalkodó civilizációs melodráma (Babel) e nagy művészénél pedig azemberi kiszolgáltatottság maximumára esett a választás. A bevándorlók, embercsempészek, illegális munkavállalók Barcelonájában vagyunk, ahol minden annyira, de annyira katasztrofálisan kilátástalan, hogy azt ép ésszel talán fel sem lehet fogni a kényelmes moziszékekből. Szerencsére a rendező elemében van, és mindent megtesz, hogy legalább egy kicsit átadjon a rettenetből, amiben hősei nap mint nap élnek. Uxbal, a gyermekeit egyedül nevelő, terminális prosztatarákban szenvedő férfi, aki nap nap után illegális bevándorlók és csempészett emberek ügyeit, bizniszeit intézi. Ekweme, a szenegáli bevándorló, aki seftelésből tartja el feleségét és kis gyerekét amíg ki nem toloncolják, és Hai, a kínai embercsempész, akinek Uxbal intézi az ügyeit, egészen addig, amíg csúnyán rá nem fáznak. Megannyi kilátástalan, küszködő, fullasztó élet. Iñárritu a tőle megszokott komótossággal vezet végig ezen a kis szenvedés-múzeumon, és a – néha túlzott és mesterkélt – kimért tempónak köszönhetően az egész film olyan lesz, mint a lőporos hordó, ami bármelyik pillanatban berobbanhat. Majd amikor kipattan egy kisebb szikra, be is robban. Sajnos a nagy mű, a feszes és kompakt egész megalkotása még így sem sikerül. Iñárritu nem lenne önmaga, ha kibírná, hogy a vége felé ne lazítson egy kicsit az addig példásan fegyelmezett egzisztenciális horroron, és a tőle megszokott, lazán odakent spirituálisgiccsel, incselkedőn felvillantott reménysugárral (hogy tudniillik az emberek azért végül is alapvetően jók) ne vegye el az addigiak élét. Elveszi, elkeni, és akit ez zavar, az vigasztalódjon azzal, hogy az utóbbi évek egyik legnagyobb színészi alakítását látta, amiért Javier Bardemet illeti a taps.