2011.09.08.- A bőr, amelyben élek
KRITIKA
Pontosan tudjuk: Pedro Almodóvar vitathatatlanul az egyik legjelentősebb kortárs európai filmrendező. Egyéniség. Rengeteg értékes és megismételhetetlen mesterművet tett le az asztalra eddig.
Csákvári Géza
Igaz, előző filmje, a Megtört ölelések kapcsán már érezhető volt némi fáradság. A mű olykor egészen szappanoperai felszínességbe tévedt, röhejesen tévés dramaturgiai fordulatokkal volt teli, és az atmoszférája sem volt az az igazi „almodóváros”. Az idén Cannes-ban elismeréseket elkerülő, kritikusokat megosztó legújabb műve, A bőr, amelyben élek azonban ismét egy jobb formában lévő direktort definiál. És ez csak apróságokon múlt. (Nem azon, hogy irdatlan hosszú szünet után ismét Antonio Banderasszal dolgozott.) Noha a sztori megint akkora „színpompás” melodrámát követel Almodóvartól, mint a ház, annak szexuális aberráltsága kellőképpen izgalmas és bizarr alapanyag, hogy kísérletezhessen és elemelhesse azt egy kicsit a realizmustól olykor még a horrorba is. De mindezek ellenére A bőr, amelyben élek nem tud olyan erős lenni, mint a mester korai művei.
A film középpontjában Robert Ledgard (Banderas) áll, generációjának legjobb plasztikai sebésze, egyfajta modern Frankenstein, aki házában fogva tart egy Vera nevű gyönyörű nőt. Hogy miért is, az egészen bonyolult és furmányos cselekménysorozat következménye – aki olvasta Thierry Jonquet Tarantula című regényét, tudja, hogy mi a sztoriban a nagy „sokk”, de ezt egy kritikában lelőni most nem lenne túl ildomos. Maradjunk annyiban, hogy olyan fordulatokban lesz részünk, melyek kellőképpen megtöltenének egy nyomasztó pszichót is, de Almodóvárt nyilvánvalóan ez most annyira nem érdekelte. Nem akart Cronenberg- vagy Lynch-féle paranoiát teremteni, nem is akarta megmagyarázni, hogy a karakterei miért nem normálisak, szimplán csak azok és kész. A hibbant és kegyetlen emberek játékát látjuk, egy (igazi) áldozattal, akit igazából sikerült minimum unszimpatikusra megalkotni. Ezzel Almodóvar szerencsére ismét a 
„bomlott” és a nem a szappanba nyúló melodramatikus énjét engedte szabadon a film készítése során – még akkor is áll ez, amikor az idősebb műveire jellemző, már említett röhejességet generáló dramaturgiai fordulatokra szánja el magát ismét. Mindez azonban felvet néhány kérdést: vajon miért kellett ehhez a mozihoz a horrorisztikus felvezetés és a borzalmak „kedvcsináló” hangulata? Olyan, mintha Almodóvarnak most már egyre erősebb „anyagra” lenne szüksége ahhoz, hogy igazából belendüljön.
A bőr, amelyben élek alapvetően izgalmas mozgókép. Nagyon sok komoly témát érint. Egyrészt a megszállottságot, megfejelve az önbíráskodással és a totális elmebajjal – ez pedig igazán robbanékony elegy. Minden kisülhetett volna belőle. Pedro Alomodóvar viszont inkább paródiát forgatott belőle. Éppen ezért, tulajdonképpen – legyen szó benne bármiféle borzalmakról – szórakoztató művel van dolgunk. Ez pedig nézői szempontból tulajdonképpen szerencsének is felfogható. Képzeljük el, ha Jonquet regénye például egy az „erő sötét oldalát” alkalmazó művész kezébe került volna. Mondjuk, Michael Hanekéébe. Kő kövön nem maradna egyetlen vetítőteremből sem!
117 perc, spanyol
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!