2011.09.29.- Csak tudnám, hogy csinálja
KRITIKA
Carrie Bradshaw (a.k.a. SJP) ezúttal Jimmy Choo cipők és Luis Vuitton táskák helyett telerakott pelenkákkal és PowerPoint prezentációkkal zsonglőrködik, avagy semmi szex és kevés New York…
Szöllőskei Gábor
Az egyértelmű célközönség (dolgozó anyukák) belövése után nagyjából az lenne a hozzám hasonlók dolga, hogy kívülállóként megpróbáljon jól szórakozni az előtte álló másfél órán. Amikor ez a huszadik, harmincadik percben sem következik be, akkor jön a célközönség helyzetébe való beilleszkedési próba, amely természetesen nem kevés empatikus vonást igényel. Ha ez netalán meg is van, nos, még akkor sem üt be feltétlen az öröm, hiszen Aline Brosh McKenna erőteljes feminista felhangoktól duzzadó szkriptje olyannyira unalmas, hogy agyunk nagyjából tudatán kívül küld fészkelődési parancsokat különböző testrészeinknek. Az élmény szerencsére korántsem fájdalmas, nem kell attól félnünk, hogy gyerekekből spriccelő testnedvek, vagy a nehezen összeegyeztethető házasélet övön aluli kemikáliái képezik majd a film humorforrását. Douglas McGrath rendező ehelyett nézőkhöz kiszóló bölcselkedésekkel tarkította az anyagot, melyben a család és a munka összeférhetetlenségének vicceskedőn előadott mindennapi poklát helyezte előtérbe. A téma abszolút aktuális, csupán a tálalás sikerült teljesen érdektelenre.
89 perc, amerikai
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!