10.10.21.- Szemekbe zárt titkok
KRITIKA
Szerelem a diktatúra előtt, egy gyilkosság anatómiája, türelemjáték, szenvedélyek viharában, megszállottság, nevezzük, ahogyan csak akarjuk, ám az biztos, hogy ezt Dürrenmatt vagy Márquez sem írhatta volna meg jobban.
Szöllőskei Gábor
Nagyon szívesen körbesétálnék a közönség soraiban a Szemekbe zárt titkok vetítése után egy kalappal a kezemben, melybe a nézők cetliket dobálnának, amelyre ráírták, hogy szerintük miről szólt a film. Le merném fogadni, hogy tucatnyi különböző értelmezést kapnék. Lesz, aki egy izgalmas és csavaros krimiként tekint rá; lesz, aki a hetvenes évek Argentínájának kifogástalan korrajzát látja bele és lesz, aki egy évtizedeken átívelő és ki nem mondott love storyként jellemzi majd. Vajon melyiküknek van igaza?
Hogy krimi lenne? Abban az értelemben mindenképpen, hogy főszereplőnk, Benjamín, a törvényszéki képviselő egy megerőszakolt és meggyilkolt gyönyörű fiatal nő ügyében nyomoz, az évekig tartó procedúra pedig nem kevés vért, verejtéket és könnyet tartogat számára. Talán korrajz? Ha azt vesszük, hogy részletes betekintést nyerhetünk az 1976-tól 1983-ig tartó katonai diktatúra előtti időszak korrupt argentin gépezetébe (főként az igazságszolgáltatásba), akkor ez a meglátás is helyénvaló. Na de hogy vegyül mindebbe romantika? Játszi könnyedén, hiszen a Benjamín és női felettese, Irene között szikrázó, ám bevallatlan szerelem által okozott üresség évekkel később is meghatározó érzelemfaktorral gazdagítja a cselekményt. A legnagyobb katarzist mégis inkább a mindezek közül legjobban kidolgozott bűnügyi szálnak köszönhetjük majd.
Juan José Campanella rendező az eredeti regény szerzőjével, Eduardo Sacherivel közösen adaptálta szkripté az alapanyagot, erőfeszítéseik pedig az utóbbi idők legösszetettebb és legsokoldalúbb forgatókönyvét eredményezték. Számtalan szimbólum, kifogástalan karakterrajzok, ezernyi ki nem mondott szó, és ami a legfőbb: a pillantások. A cím is azt sugallja, hogy ebben a történetben a szemek beszélnek, a szereplőkben eltemetett (és az most mindegy, hogy mocskos, szégyellt vagy csak szimplán féltve őrzött) titkok csakis a kifejező tekintetek által kerülhetnek felszínre.
Campanella filmje lassan startol, sok a szöveg, és néhány jelenet feleslegesnek is tűnhet, ám nem sokkal később úgy beindul a cselekmény, mint Pavlov kutyája a csengőtől. Minden egyes pillanat és szó értelmet nyer, mi is próbáljuk megfejteni a rejtélyt, leesett állal bámuljuk az ötperces vágás nélküli stadion-snittet (az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb jelenete), a végső konklúziót mégis csak kevesen fogják kitalálni. A Legjobb idegen nyelvű film Oscar-díja végre a legjobb helyen landolt.
argentin-spanyol, 129 perc
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!