TARTALOM

2019-et írunk. Egy rejtélyes járvány a Föld lakosságának többségét vámpírrá változtatta. A megmaradt emberiség a kihalás szélére került, veszélyeztetett, másodrangú faj lett.
Bujkálni kényszerülnek, mert vadásznak rájuk, és farmszerű telepeken ipari méretekben csapolják vérüket. Egyedül Dr. Edward Dalton hematológus kutatón múlik - aki szintén vámpír, de nem fogyaszt emberi vért -, hogy tökéletesítsen egy mesterséges vérkészítményt, aminek fogyasztásával a vámpírpopuláció fennmaradhat, és talán a megmaradt emberi életek is megkímélhetők. Ám az idő és a remény egyre fogy - amíg Ed nem találkozik Audrey-val, egy túlélő emberrel, és az ő segítségével áttörést érnek el a szer fejlesztésében.
Felfegyverkezve a titkos tudással, amiért az emberek és a vámpírok egyaránt ölni készek, Ed harcba száll saját fajával, és ez a csata eldönti az emberiség sorsát.

KRITIKA

Képzeljünk el egy olyan társadalmat, amelyben csak vámpírok élnek, a városok nappal kiürültek, a csúcsforgalom éjfél után kezdődik, a kávéba pedig vért tesznek tejszín helyett!

Balázs Bence

2019-re a Föld lakosságának kevesebb mint öt százaléka maradt ember, a többiek mind megfertőzödtek a vámpír-kórsággal. Mivel fogytán a vérutánpótlás, tudósok eszeveszett igyekezettel próbálnak kifejleszteni egy vérhelyettesítő szert. Dr. Edward Dalton (Ethan Hawke) vezeti a kutatást, és mihamarabb szeretne megoldást találni, mert kegyetlennek tartja az emberek lecsapolását. A sikeres állatkísérletek azonban a vámpíroknál csúnya véget érnek. Közben az éhezés következményeként egy elkorcsosult vámpírfaj is megjelenik, akik saját magukból vagy egymásból táplálkoztak, és undorító mutáns lényekként garázdálkodnak a városokban. Dalton egy este hazafelé menet karambolozik egy autóval, amelyben véletlenül emberek ülnek, akikről később kiderül, kezükben van a gyógyulás kulcsa. A problémát az jelenti, hogy a vérbank igazgatójának (Sam Neill) nincs érdekében ezt publikussá tenni, inkább el akarja varrni a lázadás szálait.
A vámpírfilmek abszolút reneszánszukat élik, köszönhetően a lehetetlen hajú Edward Cullenéknak, de a sokszázmilliós bevételek ellenére ezek a filmek minőségileg felettébb vérszegények, és csak minimálisan árnyalják a gazdag vámpírmítoszt. Ínséges időkben üdítő színfoltot képez a Daybreakers, amely új szempontból közelíti meg a műfajt, miközben egyfajta vámpírfilmes lexikonként is szolgál. Az ausztrál Spiereg fivérek hollywoodi bemutatkozó munkájában a vámpírok nem emberfeletti lények, nincsenek szupererő birtokában: dolgozni mennek, metrón utaznak, házakban laknak – az egyetlen apró különbség a fakó bőrszín, a halhatatlanság és a vérivás szüksége. Az író-rendezőpáros remek atmoszféraérzékkel építi fel ezt a kifordult sci-fi noir-világot, a film legjobb részeit adva az életképekkel. A vámpírléttel kapcsolatosan is szokatlan kérdéseket tesznek fel. A minimális költségvetés (húszmillió dollár) egyáltalán nem látszik a látványon, az ikerpáros erős vizuális fogalmazókészségről tesz tanúbizonyságot, pluszban néhány igazán brutális és székből-kiugrós jelenettel kiszolgálják a keményvonalas horror-rajongókat is.
A fő történetszál azonban néhány helyen erősen logikátlan és elhibázott, nem tudja tartani azt a színvonalat, amely a kezdéssel igen magasra került. A Spiereg testvérek nem mertek– vagy csak nem hagyták nekik – meglépni néhány olyan csavart, amelytől filmjük kiemelkedett volna a zsánerdarabok közül. A filozofikus felütés után a film átvált egyszerű akciómoziba, és az okos kérdésekre sablonos válaszokat kapunk. A karakterek is inkább kétdimenzósak: a főszereplők közül Sam Neill kisujjból rázza ki a gonosz vámpír-üzletembert, Ethan Hawke azonban a film közepétől nem nagyon találja a helyét a szerepében, Willem Defoe-nak pedig ritkán adnak ilyen borzasztóan ciki mondatokat. Összeségében ezek a tényezők mégsem rontják le a filmet, a Daybreakers hibái ellenére is élvezetes darab, kellemes hozzátétel a vámpírmitológiához.