TARTALOM

Egy elit harcosokból álló csapat, élükön egy zsoldossal (Adrien Brody) különös bevetésre indul. Nem ismerik egymást, és nem tudják, hogyan kerültek egy idegen bolygóra, méghozzá szabad prédaként. Egy orvos kivételével az alakulat tagjai mind hidegvérű gyilkosok: van köztük kommandós, bérgyilkos, elítélt, Yakuza-tag. Ők a legjobban kiképzett, legveszélyesebb ’ragadozók’ a Földön, akikre most a Ragadozók egy rendkívül kegyetlen új faja vadászik. Céljuk, hogy végleg kiirtsák a bolygójukra tévedt idegeneket.
Felkészülési idő nincs. Kezdődik a hajtóvadászat.

KRITIKA

Antal Nimródnak megint sikerült.

Vörös Adél

Emberek potyognak az égből Antal Nimród soron következő, s az eredeti Ragadozó rajongói által kíváncsian várt filmjében. A csapat utolsó emléke egy fényes villanás. Hamarosan nyilvánvalóvá válik számukra, hogy a gyanús körülmények között – például a Nap nem mozdul a helyéről az égbolton – igenis okuk van gyanakvásra: egy másik bolygóra kerültek, ahol a jelek szerint a jövendőbeli zsákmány szerepét kell hogy magukra öltsék. Kivéve, ha felveszik a harcot a kegyetlen ragadozó-fajjal szemben. Vagyis itt mindenki ragadozó lesz.
Az első pillanattól feszültséggel teli mozi legnagyobb erénye az, amihez a rendező, ahogy azt már megszokhattuk tőle, nem kicsit ért: a suspense. S noha kedvelem a jó horrorfilmeket, a science fiction elemekkel való kombinálást már nehezebben fogadom be, maximum egy Alien esetében, ami van annyira hihető és naturális, hogy olyankor valahogy evidensnek tudjuk venni, hogy igen, létezhet másfajta civilizáció, s létezhet olyan agresszív, pusztító erő, amely valamilyen célból vagy cél nélkül ellenünk fordul, ha egy sötét sikátorban szembe jön velünk, vagy előbújik az űrhajónkban. A Ragadozók esetében már nehezebb a dolgom, mert mindenféle különös bolygók tündökölnek az égen, a hősöket abszurd módon lepottyantották valahonnan, s a tetejébe még itt van ez a furcsa szerzet is, ez a csápos, fekete lény (nekem mindig a csótány jut eszembe róla), aki hőseinkre vadászik. Persze, hogy drukkolunk nekik, nem is kérdés, hogy Adrien Brodynak vagy az óriáscsótánynak drukkoljak; a suspense működik, a képek is erősek (Antal a Kontroll után ismét Pados Gyulával dolgozott), az erőszak sem öncélú, hanem jól irányzottan gyomorszájon-vágós, így hát nincs mit tenni, alá kell merülnünk az irracionálisba. Az szintén a Ragadozók nagy pozitívuma, hogy erős színészi jelenlétekkel támogatja a (nem túl eredeti) sztorit: az érzékeny Adrien Brody jó választás, akárcsak Laurence Fishburne vagy Topher Grace, akit amúgy is szívesen látnék már főszerepben, mert nagyon tehetséges.
Ha a film archetipikus szintjeit vizsgáljuk, s azon gondolkodunk, mit testesít meg a vadász, ki a legkisebb fiú, akinek át kell verekednie magát a sűrű erdőn s számos próbán, na meg le kell győznie a sárkányt ahhoz, hogy elnyerje a királylány kezét – a Ragadozók megállja a helyét. Ha azon töprengünk, Antal Nimród a Kontroll-lal kezdődő s a film magas mércéjével jelölt pályáján helye van-e a filmnek – helye van. Ha meg Antal Nimród a legkisebb királyfi most egy magyar filmes népmesében – akkor ő is megállja a helyét, nem is kicsit.