Tollpárbaj 2010 Október

Október csajos hónapnak bizonyult, hiszen csak és kizárólag a szebbik nem képviselői küldték be filmes meglátásaikat. Ők viszont szép számmal. Íme a szerintünk legjobb öt közülük. Gratulálunk legfőként Szakács Nórának, aki az Ízek imák szerelmek című filmről osztotta meg velünk szépen felépített és komplex írását. További gratuláció jár természetesen a többieknek is: Bacsadi Zsófiának, Makai Juditnak, Nagy Kátyának és Lakó Eszternek. Uraim, kéretik felvenni a kesztyűt! Továbbra is várjuk mindkét nem billentyűzetbe mondott véleményét.

A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA

Utak az önmegvalósításhoz: Ízek, imák, szerelmek

Az utóbbi évtizedek legtrendibb és egyben legagyonkoptatottabb szava az önmegvalósítás, az önmagunk megtalálása. Általában, ha egy könyv vagy film ezt a mindenki számára vonzó és izgalmas fogalmat kapja elő, akkor csak sikerre számíthat. Azonban pont ezeket az alkotásokat a legnehezebb élvezhetővé tenni.

Az Ízek, imák, szerelmek sem kisebb célt tűz ki maga elé, minthogy megmutassa nekünk, hogy a tökéletes életünk közepette rádöbbenve, hogy boldogtalanok vagyunk, igenis van kiút, és a fél világot körbeutazva megtalálhatjuk az örök boldogságot, vagy valami olyasmit. A főhősünk Liz (Julia Roberts) korunk sikeres nőjét testesíti meg. Egy napon azonban rádöbben, hogy boldogtalan a tökéletesen kivitelezett világában, otthagyja férjét, és önmagát keresve egy éves világkörüli útra indul. A három kiszemelt ország: Olaszország, ahol megtanulja élvezni az élet apró örömeit finom ételek, jó borok, szép ruhák társaságában, ezután Indiába utazik, hogy meditáció, befelé fordulás közepette az ima erejével megbocsásson önmagának, és megtalálja lassan a belső egyensúlyt. Az utolsó állomás pedig Bali, hiszen az önmagunkban rejlő egyensúly kevés a boldog élethez, csakis az igazi szerelem alakíthatja azt tökéletessé.
A film igazi vonzereje az, hogy mindenki kipróbálna egy ilyen gasztrospirituális, a nagy szerelemben végződő túrát a világ legmesésebb tájain, csak hát a többség anyagilag vagy kötelezettségek miatt nem teheti meg. Persze jó elmélázni, és két óra erejéig legalább képzeletben megtenni Lizzel a sorsváltoztató világlátó körutat. Julia Roberts szokás szerint mosolyog és kedves, kap maga mellé néhány helyes férfit, hogy a női igényeket kielégítsék. Szép tájakon röpködünk a varázslatos Rómán át India eldugott valósága felé, hogy végül a képeslapszépségű Balira érkezzünk. Mindehhez kapunk bölcsességeket, hogy saját életünket tisztábban láthassuk. Mondhatni tökéletesen biztonságos kompozíció egy sikeres lányoknak szóló (azt hiszem ez már a trailer alapján nyilvánvaló) önmegvalósítós filmhez. Valami mégis hiányzik!
Talán kicsit túl biztonságos lett, talán kicsit túl tökéletes, talán a rendezőtől (Ryan Murphy) a Kés/alatt után eleve mást és többet vár az ember. Liz karaktere és változása nem sikerült túl kidolgozottra, és fél óra után kicsit kevés Julia kedves mosolya. A beharangozók miatt az ember első perctől kezdve várja Javier Bardemet, aki azonban csak Balin tűnik fel, ott is bárgyú, önmagát kifigurázó semmilyen karakterként. A színészi játék mellett sajnos a dialógusok sem sziporkáznak, néhol egy-egy mélyebb gondolat – kellően szájbarágósan – felüti a fejét, de arról biztos, ami biztos egy gyors kameramozdulattal további lépnek, elterelve róla a figyelmet a szebbnél szebb tájakkal. A film így többször vontatottá válik, és közben nem annyira önmagunkon gondolkodunk el, hanem, hogy vajon a következő másfél órában a kliséken kívül lesz-e még valami érdekes, és hogy vajon az alapját képező világhírű könyv jobb-e.
Az Ízek, imák, szerelmek akár egy jó film is lehetne, de az igazság az, hogy sokkal inkább hasonlít egy utifilmhez megsózva egy kis romantikával és könnyedséggel, néhol azért hozzáadva egy csipetnyi humort és érdekesnek tűnő gondolatot. Lehet persze, hogy csak a marketing nem megfelelő, mivel spirituális, elgondolkodtató filmként túl sokra nem viheti, de romantikus olasz kaját majszolós, nagy szerelemről álmodozós és persze a jógát ki nem hagyós csajos filmnek megfelelő.

Szakács Nóra

TOVÁBBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK

A SZEM A TITKOK TÜKRE
Szemekbe zárt titkok- kritika

Borzasztóan idegesítő tud lenni, mikor egy színvonalas külföldi alkotást mi magyarok egy pláza kompatibilis, sekélyes címmel próbálunk eladhatóvá tenni. Bosszantó. Legszívesebben az ember az illetékesek fejéhez különböző penészes ételeket dobálna. De hál istennek, most nem kell próbálkozni ilyesmivel. Még szerencse, mert a filmnek már a címe is úgy tökéletes, ahogy van. Három szóban összefoglalja azt a  központi képet, amiből a különböző értelmezések, üzenetek kibonthatóak lesznek.

Juan José Campanella filmjének titka a hosszú, kimerevített képekbe zárt tekintetekben, az e mögötti leplezetlen és leplezni próbált érzelmekben és tettekben áll.
A szemek, tekintetek lesznek azok, amik a főszereplő Esposito nyomozót (Ricardo Darín) ügyének megoldásához egyre közelebb viszik. Valamint amik Espositót, a férfit is közelebb terelik saját érzelmei felismeréséhez, megvallásához.
Mit is jelent az ember számára szenvedélye? Mennyire fontos is ez számára?  Mennyire erőssé és gyengévé is tehet ez egyszerre?!
Benjamin Esposito a nyugdíjba vonult nyomozó regényírásra adja a fejét, amelyben egy húsz évvel korábbi gyilkossági ügy felgöngyölítését eleveníti fel. A tragédia persze nem önmagában kerül felszínre. Körülötte és általa átszőve baráti és szerelmi kapcsolatok zavaros ambivalens elemei törnek elő.
A múltban lezárt eset a jelenben is újra teret kap, újabb eddig ismeretlen szálak terelik a már visszavonult nyomozót a végső megoldás, a valódi igazság felismerése felé. Megjelennek újra a régi idők érzelmei (egykori főnöke, Irénehez (Soledad Villamil), valamint halott barátjához Sandovalhoz fűződő érzései) ,amiktől a jelenben is  képtelen szabadulni.
Milyen lehet egy életet annak tudatában leélni, hogy az, amitől teljessé válhatna, sosem lehet a miénk?  Hogyan lehet úgy leélni egy életet, ha egy esemény a múlt foglyává tesz minket? Milyen lehet a jövője az embernek ilyen körülmények között? Mitől is várhatja a beteljesülést, vagy feloldozást?
Ez a probléma kör nem csak Espositoé, de a többi szereplőé is: Irené-é, Moralesé; az áldozat férjéé,  valamint a gyanusított Gomesé is. Akad köztük olyan,aki megmenekül az ürességtől,mert rájön: nem élhet tovább  a múltnak, mert akkor elvész a jelene és a jövője is. Viszont akad olyan is, aki az idő foglyává válik élete végéig.
A film több szálon futó megoldását sok-sok apró vizuális utalás, szimbólum is erősíti. A szem erejét már említettünk. Másik fontos elem, az ajtó motívum. Ennek állapota végig fontos szerephez jut a moziban. Az ajtó titkokat rejthet el, vagy épp fel is tárhat. Sejtethet, megvédhet vagy veszélyt is sugallhat. Ezen szerepekre mind ráismerhetünk majd a jelenetekben.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a történet nagy része, a regény jelenideje, (ami a film jelenéhez képest a múlt), a hetvenes évek Buenos Airesében játszódik, ahol a korrupció és erőszak épp virágkorát élte. EZ jelentős kihatással van az eseményekre, meghatározza a szereplők sorsát.
Sok mindenről lehetne még elmélkedni mert ez a film annyi mindent megmozgat az emberben. De félő, ha tovább bonyolódnának a gondolatok, az összes csattanó is felszínre kerülne. Ez az intelligens, sokszínű krimi megérdemli, hogy titkait mindenki egyedül tárja fel a mozikban.

Makai Judit

Ragadozók

Ha egy magyar direktor sikeres lesz Hollywood-ban, annak itthon illik örülni. De vajon Antal Nimród filmjét csak nemzeti érzelmeink szépítik meg vagy tényleg egy sci-fi remekmű született?

Az az igazság, hogy a Ragadozók könnyedén magába szippantja a nézőt. Ugyanis adott egy ütős, in medias res kezdés: egy maroknyi teljesen különböző habitusú ember ejtőernyővel felszerelve zuhan egy nedves, barátságtalan dzsungelbe. Van köztük izraeli női katona, amerikai zsoldos, orosz katona (a magyar szinkronban a szokásos hiteltelen akcentussal felszerelve), afrikai gerilla, pszichopata fegyenc, mexikói gengszter (Micsoda meglepetés! Danny Trejo!), jakuza-tag és egy látszólag oda nem illő, riadt orvos. A heterogén társaság együtt megpróbálja kitalálni, hogy miért és hogyan kerültek ide.
Eddig a történet rejtélyes és izgalmas, ám ahogy kiderül, hogy kis csapatunk egy idegen bolygóra vetődött és egy seregnyi űrlény vadászik rájuk, a film meglehetősen sablonossá válik és a varázs elvész. Még az a párhuzam is erőltetettnek hat, hogy a Földön tökéletes vadászként viselkedő „foglyok” most prédává váltak.
Az egy másik dolog, hogy a film karakterei tipikusak és kétdimenziósak. Ez egy sci-fi kalandfilm esetében talán nem is baj, és az őket alakító színészek nem is teljesítenek rosszul. Ám a sok pozitív kritika ellenére számomra Adrien Brody (önhibáján kívül) teljesen hiteltelen volt marcona akcióhősként, hiába lenyűgöző a hirtelenjében kidolgozott teste. Laurence Fishburne karaktere kifejezetten irritáló volt (kínomban már azon töprengtem, vajon miért olyan kis dundi, ha állandóan menekül és nélkülöz). A kellemes meglepetés a doktort játszó Topher Grace, aki meglepően sokoldalúnak bizonyul.
Az Alienek-nél lényegesen kevésbé esztétikus Predatorokat sajnos ebből a filmből sem ismerhetjük meg igazán. Ráadásul elvesztették „nemes” jellegüket, becsületkódexüket; eltűnik a bravúros vadászat és átveszi helyét a trancsírozás.
Megmutatkozik Alex Litvak és Michael Finch forgatókönyvének ötlethiánya is, sok helyen kockáról-kockára felidézi a ’87-es klasszikus Predatort (még zenéjében is), sőt az egyik karakter el is meséli annak történetét.
Összességében a Ragadozók még így is egy korrekt, fordulatos popcorn-mozi. A szereplők rafinált, stílusos halált halnak, Topher Grace az utolsó percekre még tartogat meglepetést, a Schwarzenegger-féle sárban és vérben úszó, állatias harcot pedig Brody előadásában sem rossz újranézni. Nincs okunk különösebb panaszra, de azért mi tudjuk, Antal Nimród ennél többre hivatott.
Láthatjuk tehát, hogy Antal Nimród már kifogástalanul bánik a hollywood-i típusú filmnyelvvel. Ez esetben is úgy pakolta össze a kliséket, hogy működik a film, de a dolog szempontjából lényegtelen, hogy ő a rendező. Bármelyik ügyes kezű, hollywood-i iparos is lehetett volna; pontosan az egyedi íz hiányzik. Abban az egy dologban bízom, hogy még egy pár ilyen minőségű bérmunka és Antal Nimród nevét megjegyzik a producerek, és talán megbíznak majd benne annyira, hogy valamelyik saját filmtervét is finanszírozzák.

Bacsadi Zsófia

Pancser Police

Minden munkahelyen, társaságnál, szervezetnél megvannak a menő csávók és a többiek. Így a rendőrségen is meg vannak a kis klikkek, a munkahelyi “tápláléklánc” kishalakból és cápákból. Míg a cápák háborítatlanul úszkálnak az izgalmas akciók és a hírnév tengerében, a kishalak csak csendben meghúzzák magukat egy számítógép előtt és elrendezik a “piszkos” papírmunkát a nagyhalak helyett.

Nos, pont ilyen kis jelentéktelen halakként úszkálnak Adam McKay hősei is, Terry Hoitz (Mark Wahlberg) és Allan Gamble (Will Ferrel) nyomozók is a rendőrségen. És itt el is jöhetne a pillanat, amikor az ember nagyot ásít és megnyom egy gombot a távírányítón: ilyet már láttunk, a papírtologatókból keménykezű hőszsaruk lesznek és minden jó, ha a vége happy end. Valóban így is van, senkinek nem spoilereztem ezzel, de Adam McKay feje tetejére állított abszurd szuperzsaru paródiája mégis bőven hordoz meglepetést.
Itt van két teljesen eltérő karakter, az izgága, kissé agresszív, akcióra éhes Terry és az aktakukac, gyáva Allen, akit társa próbál kimozdítani a számológépe mellől, miután a reklám rendőrök helye felszabadult. Kicsi noszogatás, harcok, egymás folyamatos cukkolása és Terry mókás kitörési kísérlete az íróasztal mellől (“Páva vagyok, repülni akarok!”) végül valamiféle ügyefogyott párost csiszol belőlük és innen egyenes út vezet a kokainnal beborított rendőrautón és a túlstillizált robbantátos meneküléseken át egészen a fastukkerig.
Noha, egy Will Ferrel filmnél eleve nem sokan feltételeznek komoly drámát vagy fajsúlyos akciót, az elmúlt pár vígjátékos-mozis élményeim közül, itt hallottam a legtöbb hahotázást a teremben. A rendező ugyanis nem szimplán két lúzer kopó szerencsétlenkedéseiből és csetlő-botló próbálkozásaiból próbál egy 107 perces rendőrviccet faragni, hanem egy olyan erősen átforgatott és “elbutított” világból, ahol már néha nem is olyan egyszerű eligazodni. Elég, ha azt próbáljuk felfogni, miért veszik meg minden bombanő a kordnadrágos Allenért és hogy kerülhet mellé Eva Mendes, mint feleség. És noha ez az abszurd váz elég stabil, jó pár poénnál azért érződik, hogy lassan szakálla nő, az újra-és-újra megismételt jelenetekbe pedig néha elfárad az ember, de legalább ennyire lesz fáradt a rekeszizmunk is.

Nagy Kátya

Mr. Nobody

Mr. Senki a Semmiről.

A Mr. Nobody megtekintése után az első, ami az eszembe jutott egy kritika volt, amit még évekkel ezelőtt olvastam a The Ting Tings nevű indie-pop formáció debütáló albumáról. A cikk írója többek között kifogásolta, hogy egy kezdő, eredményeit tekintve eddig igen erősen a semmit kerülgető csapat, hogy adhat első albumának olyan provokatív címet, mint a We Started Nothing – azaz Elkezdtük A Semmit. A belga rendező, Jaco van Dormael esetében a Mr. Nobody címet én hasonló összefüggésben találtam provokálónak. Persze a Mr. Senki helyett már csak az lett volna szebb, ha a mozi a Nothing – azaz A Semmi címet kapja, mely szó tökéletesen megfelelt volna rá, hogy jellemezze a film nézőkre gyakorolt hatását.
Amit a filmben a legelkeserítőbbnek találtam az az alapötlet kiválósága és annak elpazarolása volt. A kicsit Schrödinger macskája a dobozban-t idéző elképzelés, miszerint „amíg nem döntünk, minden lehetséges marad” határozottan érdekes. Csak kár, hogy a film elgondolkodtató része ebben az egy mondatban ki is merül. Ugyanis a durván 2 órás filmben ezután már csak némi zűrzavar és ide-oda kapkodás következik. Dormael megismertet minket főhőse, Nemo Nobody minden döntésével és annak minden lehetséges következményével, ami önmagában nem is lenne baj, de mindezt a tér, az idő és a (néha egymáshoz bosszantóan hasonlító) szereplők 2-3 percenként történő váltogatásával igyekszik megtenni, mely egyáltalán nem könnyíti meg a történet követését és az azon való elgondolkozást.
Olyan mintha a fantasztikus alapötletből menetközben valami igen lényeges elveszett volna. A film közben azaz érzésem volt, hogy Dormael, aki nem csak a rendezést, de a forgatókönyvírást is magára osztotta, túl sok mindent akart belegyömöszölni ebbe a 2 órás keretbe és nem volt hajlandó a kevesebb több gondolat oltárán semmit sem feláldozni. A túl sokat akarásnak persze meg is lett a következménye, a Semmi. Na meg persze az, hogy így olyan forgatókönyvért kiáltó ötlet, miszerint Nemo Nobody az utolsó halandó a földön (következésképp mindenki más halhatatlan) teljesen kibontatlan maradt.
Ha a 2 óra során már nem bírjuk a „bárhogy döntök minden életben szenvedek” konklúziót, érdemes egy kis figyelmet fordítani a Nemo Nobody-t játszó Jared Leto-ra, aki már az Egy rekviem egy álomért-ban is bebizonyította, nem csak két szép szemet tud felmutatni, hanem színésznek is kiváló. Az ő alakításán kívül még a film javára írható az elképesztően jól kiválogatott, minden jelenethez passzoló zene. Az 50-es évekből Buddy Holly Everyday-e tökéletes választásnak bizonyult mind zenéjét, mind szövegét tekintve. De sokat dobott a filmen a 80 –as évek olyan jól ismert dalainak a felhasználása is, mint a Sweet Dreams (Are Made of This) és a Where is my mind?, melynek felcsendülése számomra élet, a film számára pedig jelenetmentő volt. Szóval, ha a film megnézésére nem is, zenéjének hallgatására mindenkit buzdítanék.
A Mr. Nobody pedig nem marad más, mint egy tökéletes bizonyíték arra, hogy Jared Leto-val, egy jó promoval és a művészfilm besorolással, bármit el lehet adni. Persze biztos vannak, akik imádták a filmet, mint ahogy a kritika ellenére én is szeretem a The Ting Tings 2008-ban kijött első albumát és nagyon jót ugráltam a Szigeten adott koncertjükön is, de az biztos, hogy nálam Jaco van Dormael felkerült „a tőle a közeljövőben nem nagyon nézünk meg Semmit” listára.

Lakó Eszter

Kapcsolódó cikkek:

Kapcsolódó cikkek:

1. Tollpárbaj 2010 Szeptember
2. 2010.11.25.- Harry Potter és a Halál Ereklyéi I. rész
3. 2010.11.25.- Szerelmes lettem