Tollpárbaj 2010 November
Mindenkitől elnézést kérünk, hogy így “enyhén” megkésve kerülnek fel a novemberi írások. Jó hír azonban, hogy a decemberi-januári összevont Tollpárbaj legjobbjai jövő héten már olvashatók lesznek. Addig is visszamenőleg gratulálunk legfőképp Surányi Gergőnek Az amerikairól írt véleményéhez. Többségében mindannyian színvonalas munkát végeztetek, szóval dicséret illeti Bacsadi Zsófiát (sokadszor), Szakács Nórát, Ákit és Horváth Rafaellát is. Lássuk tehát a novemberi hozamot:
A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA
Az amerikai pszichója
Anton Corbijn fotósként és kliprendezőként olyan legendás zenekarokkal dolgozott együtt, mint a Joy Division, vagy mint a Depeche Mode. Sikerei csúcsán a mozi világában is kipróbálta magát. Első nagyjátékfilmje, a Control, még erős szálakkal kapcsolódott a szerző korábbi munkáihoz, hiszen alkotásában nagy szerepet kapott a zene, és az erre épülő biznisz világa. Ezzel szemben második alkotása, Az amerikai eltávolodik az említett közegtől, hiszen egy bérgyilkosról szól.
A Control a Joy Division frontemberének, Ian Curtisnek életét dolgozta fel, és arról mesélt, hogy miként idegenedik el egy művész a környezetétől, a hivatásának és a magánéletének összeegyeztethetetlensége miatt. Corbijn depresszív hatású, ugyanakkor gyönyörű képekkel mutatta be a 70-es évek angol fiataljainak életérzését. De a szép képek, a profin rendezett koncertjelenetek és a jó színészi játék sem tudta megmenteni a rendezőt a témából fakadó nagy problémától: alternatív ikonról, csak alternatív film születhet. Így Corbijn csak a szakmának tudott bizonyítani, de a nagyközönségnek nem.
Az amerikai cselekményének középpontjában egy bérgyilkos áll. Ugyanúgy, ahogy a Controlnál, itt is megjelenik a bűntudat motívuma, hiszen a főszereplő (George Clooney) munkája során enyhén szólva is sok hibát vétett. Utolsó megbízatására készül, le akar számolni a múltjával, de ez nem megy olyan könnyen. Ellenségeivel való szembenézése során barátságot köt egy pappal, és a szerelem is rátalál egy prostituált személyében.
Természetesen a zene és a klipesztétika itt is fontos szerepet kap. Corbijn hű marad magához és a múltjához, ugyanis sok jelenet van zenére építve. Az embernek néha az az érzése, hogy egy hosszúra nyúlt klipmontázst lát, de ez egyáltalán nem megy a filmélmény rovására. Ebből arra lehet következtetni, hogy Corbijn következő filmjeiben is kiemelt fontosságú lesz a zene, és az arra komponált klipszerű jelenetek. Ezt akár rendezői védjegyének is tekinthetjük.
Itt is láthatunk gyönyörű képeket. A film egy olasz kisvárosban játszódik. Ezt a helyet a nyugodtság, az idill, és a teljes harmónia jellemzi. Persze lehet, hogy nem éreznénk mindezt a finoman kimunkált vizualitás nélkül. Az itáliai festői táj azonban nem maradhat biztonságos. A diszharmónia akkor következik be, amikor megjelennek a főszereplő ellenségei, a feszültség nem marad el, ám Az amerikai még ekkor sem válik akciófilmmé.
Corbijn ugyanis nem ragaszkodik a Bourne-trilógia által lefektetett „killerthriller”- es hagyományok követéséhez. Itt nincsenek folyton ugráló kameramozgások, gyors vágások és a szuperhős módjára temérdek ellenséget elpusztító főszereplő is hiányzik. A kamera lassú mozgása dominál, az egész film nyugodtan és komótosan halad. Így lehetőségünk van elmerülni főhősünk pszichójában, a bűntudattól gyötört és újrakezdeni akaró gyilkos lelkében.
Corbijn megint belesett abba a hibába, amit már a Controlnál sem tudott elkerülni: ismét egy szívhez szóló drámát készített. Ez egy normális világban sokkal több, mint elegendő, de a mi rohanó, folyton kapkodó életünkben csak unalmas művészfilmnek tűnhet.
Surányi Gergő
TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK
Szemekbe zárt titkok
Rorschach-film. Valószínűleg mindenki mást lát benne…
Mindenki meglepetésére, 2010-ben egy semmiből előbukkant argentin dráma elhappolta a tuti befutónak tartott Fehér szalag elől a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Amíg nem vált elérhetővé a nagyközönség számára is a film, addig mindez csodaszámba ment. Mostanra azonban már nem sokan tépnék ki a rendező, Juan José Campanella kezéből a szobrocskát.
A film hőse, Benjamín Esposito (Ricardo Darín, Argentína külföldön talán legismertebb színésze alakítja), a nyugdíjazott törvényszolga úgy dönt, hogy regényt ír egy őt nyomasztó, régi ügyéről. Az alkotás folyamata lassan a nyomozás folytatásába és saját elhibázott életének rendbehozásába fordul, miközben jó néhány másik ember nehezen gyógyuló sebeit is felszakítja. Mindennek hátterét pedig a közelmúlt Argentínájának viharos belpolitikai viszonyai adják.
Campanella az amerikai sorozatok néha igen bonyolult narratíváin edződött, ami meg is látszik a filmen. A rendező sokat markolt és jó erősen rászorított: összefonódik a nyomozás a múltban és a regényírás a jelenben, Esposito beteljesületlen szerelme főnöknője iránt (a gyönyörű és erőteljes Soledad Villamil), a bosszú és a megbocsátás, és egy zavaros történelmi időszak sejtetett, de hiteles ábrázolása. Rengeteg műfaj nagy műgonddal kialakított ötvözete az alkotás: van itt thriller, szerelmi történet, politikai krimi és dráma is. Mindez gyönyörű operatőri munkával (Félix Monti érdeme) és hibátlan dramaturgiával tálalva. Sőt, a nagyrészt lehangoló történetbe még humort is tud csempészni a rendező.
Ráadásul Campanella – egyébként nagyon okosan- úgy döntött, hogy a közönséget szinte elsodró elemekkel teszi emészthetővé a lassan kibontakozó történetet. Elég csak az olyan bravúros jelenetekre gondolni, mint a sokat emlegetett stadion-szcéna, a feszült lift-jelenet, vagy a titokzatos módon tökéletesre sikeredett búcsú a vasútállomáson, ami bármely más filmben giccsbe fordult volna. A néhol túlzónak vagy esetlegesnek ható momentumokat pedig a hiteles és visszafogott színészi játék (itt tényleg csak a szemek beszélnek) ellensúlyozza.
Egyetlen gyilkosságból bontakozik ki az emberi sorsok szövevénye, a történet 25 éve alatt dőlnek romba és épülnek újra életek. Campanella remekül ráérzett, hogy egyéni drámák ábrázolásával sokkal átélhetőbbé tehető egy korszak, mint egy grandiózus, de távolságtartó tablóval. Sok apró mellékszál és minikonfliktus árnyalja az amúgy is összetett cselekményt, ami még a mellékszereplőknek is szokatlanul jó lehetőséget ad a kibontakozásra színészi játék terén (elég a démoni Javier Godino-ra vagy az Esposito barátját alakító Guillermo Francella-ra gondolnunk.)
Az elején azt állítottam, hogy valószínűleg mindenki másként értelmezi a Szemekbe zárt titkokat, de talán az fő motívum a filmben a megszállottság. Szerelemben, nyomozásban és bosszúban. A végén pedig így vagy úgy, de mindenki elnyeri a maga igazságát és kiderül, hogy kinek mi volt az igazán fontos.
Bacsadi Zsófia
A közösségi háló – „lájkolod”?
A Facebook mára fogalom, történelem, a világot mozgató lény. Így nem ad okot meglepetésre az a tény, hogy valaki fantáziát látott abban, hogy mozivászonra vigye a témát. A Facebook kitalálója az alig huszonéves Mark Zuckerberg életének meghatározó pár évét dolgozza fel a film, az ötlet megfogantatásától, a barátok és társak elvesztésén át a perek hadával küszködve a csúcsra jutást. Mert a győztes egyedül van.
Kevés embernek szükséges elmagyarázni ma már, hogy mik és hogyan működnek a közösségi hálók, hiszen a mai világban, aki nincs fenn a neten (legalább egy email cím erejéig), az sokak szerint nem is létezik. Lehet vitatkozni azon, hogy ezek az oldalak jó vagy rossz irányba befolyásolták az emberek életét és kapcsolataikat, és tudósok teszik is nap, mint nap. De azzal nem lehet vitatkozni, hogy hatalmas hatással vannak a mai társadalmi változásokra. A film azonban sajnos nem erről szól, pedig David Finchertől (Hetedik, Harcosok klubja) inkább ezt vártam volna.
A majdnem két órás történet során megismerhetjük a Facebook születésének pillanatait, a kitaláló életének és motivációjának néhány elemét, pontosabban a lányt, aki miatt az egész elkezdődött. Mark Zuckerberg (Jesse Eisenberg) egy tipikus kockafej, lúzer, aki a Harvardon tanul ugyan, de az elit észre sem veszi, ráadásul a barátnője is dobja. Egy dologhoz viszont nagyon ért: a programozáshoz. Így kerül mégis kapcsolatba három aranyifjúval, akik egy közösség oldalt akarnak létrehozni a harvardi diákoknak, Mark azonban maga valósítja meg az ötletet, kisebb-nagyobb módosításokkal, és pillanatok alatt lesz a világ legfiatalabb milliárdosa.
A filmet tulajdonképpen a Mark ellen folyó perekre fűzték fel, így nagyon nagy hangsúlyt kap a történet elmesélésében, hogy az 500 millió barát között, hogy szerez ellenségeket főhősünk, és hogyan veszíti el legközelebbi barátait ironikus módon pont a közösségi háló miatt. Valójában egy életrajzi filmet láthatunk a Facebook alapítójáról, aki egyszerre tűnik unszimpatikus, önző, bosszúállónak, és másfelől meg nem értett zseninek, aki feláldoz 
mindent teremtményéért. Jesse Eisenberg színészi játékának kettőssége pont erről szól, és egyben egy pillanatra sem hagyja, hogy a figyelem másokra terelődjön, már csak a néhol alig követhető hadarása miatt sem. Érdemes azonban még kiemelni Justin Timberlake-t, aki minden előzetes előítélettel szemben kiválóan alakítja Sean Parkert, a Napster (ingyenes mp3 megosztó oldal) alapítóját a maga paranoid nárcizmusával.
Összességében A közösségi háló egy érdekes életrajzi film, de nem több annál, igazából nem a Facebookról és a pszichológiai Phd-t megérő közösségi oldalak dinamikájáról és hatásáról szól. Ezek az elemek pedig gördülékenyebbé, életszerűbbé és izgalmasabbá tehették volna. A moziból kijőve bennem ráadásul nem is annyira a szlogenként futó gondolat – miszerint a sok barát sok ellenséggel is jár – maradt meg, hanem az, hogy amikor valaki ennyire fiatalon eléri életének feltételezhetően csúcspontját, vagy legalábbis egy olyan teljesítményt, melyet nagyon nehéz lesz túlszárnyalni (legyen szó sportról, tudományról vagy művészetről), akkor milyen lehet a következő 60 évet ennek árnyékában leélni. Vagyis a Facebook kitalálása után, merre vezet tovább az út.
Szakács Nóra
The Expendables – A feláldozhatók
Uraim! Ha bosszúra szomjaznak az ellenkező nem által évekig Önökre erőltetett romkom – délutánok miatt, az új Stallone mozi remek lehetőség az elégtételre.
A feláldozhatók ugyanis ízig-vérig akciófilm, a szó minden értelmében. Sly célja egy régi vágású, pörgős mozi létrehozása volt, amely minden sallangot nélkülöz. A „történet” ötlettelenségére így remek alibijük van a készítőknek. Egy trópusi szigeten rosszalkodó terroristavezér rettegésben tartja a barátságos helyieket, ezért hát okvetlenül hívni kell a Feláldozhatók bandáját, akik, vérprofi kommandósok révén, szétcsapnak a rosszarcúak között és rendet tesznek. Jól érzékelhetően nem sokat agyaltak rajta. De kit érdekel, ha az a bizonyos banda az utóbbi évek legnagyobb akciósztárjaiból áll? Filmtörténelmi pillanatokban lehet részünk, amikor Stallone, Statham, Lundgren, Li, és még jó néhány tökös legény egyszerre osztja az áldást, Schwarzenegger és Willis elképesztő kameóiról (és az ezzekkel járó kikacsintásokról) már nem is beszélve!
Egy efféle, húzóneveket felvonultató stáblista esetén tipikus hibaként jelentkezhetnek logikai és dramaturgiai melléfogások egyaránt. Sly azonban nem ma kezdte, így filmjét kiváló arány és ütemérzékkel vezényli le. Az összes karakternek jut tér a kibontakozásra, mindegyiküket sikerül közel hozni a nézőhöz, kétdimenziós jellemük ellenére sem vetünk rájuk keresztet. Egyedül Jason Statham figurájának szerelmi civódásai válnak rendkívül vontatottá a játékidő második felére… ám ezek az üres, sótlan párbeszédek csak laza kapocsként szolgálnak két ”hadszíntéri” szakasz között. A Feláldozhatók lényegi részét ugyanis a többpercesre vágott akciójelentek adják, amelyekben, egy Sly-filmhez méltó módon, semmi kivetni valót nem találhatunk. Robbanásokkal és lerepülő végtagokkal színesített látványorgiának lehetünk tanúi, mely garantáltan 
megdobogtatja a műfaj rajongóinak szívét. A Feláldozhatók ugyanis egy pillanatra sem akar többnek mutatkozni egy izgalmas, látványos, egyszerű, ám minden ízében kiforrott filmnél. Nem kelt hiú ábrándokat, az elejétől kezdve egyértelmű, milyen jellegű szórakozásra számíthatunk, amelyet maradéktalanul meg is kapunk… egyenesen az arcunkba.
Stallone tehát elérte célját: olyan retro mozit forgatott mely példátlan tisztelgés a műfaj nagyjai előtt, és kiváló útmutatóként szolgálhat a jövő akciófilmesei számára. Olybá tűnik, hogy van élet Rambo után…
Áki
Tolvajok városa
Míg Matt Damon inkább a színészi Oscar-díjak felé hajt, Ben Affleck inkább a rendezői kategóriát vette célba.
Igencsak felkaptam a fejem néhány éve, amikor megtudtam, hogy a Good Will Hunting Oscar-díjas írópárosának számomra szimpatikusabb fele, azaz Ben Affleck rendezésre adja a fejét. Kíváncsiságtól fűtve ültem be a moziba és mondhatom, igen kellemes meglepetésben volt részem. Affleck egy kifinomult és elgondolkodtató krimit tett le az asztalra, ami igazán méltó módon képviselte azt a gondolatvilágot, amit annak idején a Good Will Hunting. Nagyon jó választás volt továbbá, hogy öccsét választotta a főszerepre, nem csak Casey színészi kvalitásait figyelembe véve, de az a tény se mellékes, hogy Ben sokkal inkább a rendezésre tudott koncentrálni.
Legutóbbi filmje a Tolvajok városa újfent Bostonban játszódik, mint elődei és ezúttal maga Ben játssza a főszerepet is, bár tény, hogy ezúttal is inkább rendezői munkája az, ami igazán említésre méltó. És második (harmadik) bostoni témájú filmje után azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy Ben Affleck ugyanúgy Boston rendezője, ahogy Woody Allen New York-é vagy éppen Kevin Smith New Jersey-é, mert bár személyesen egyik nagyvárost sem ismerem, mégis mindhárom rendezőnek elhiszem, hogy mindennél jobban ismerik szülővárosaikat .
A Tolvajok városa szereplőgárdája is megerősít ebben. A film legerősebb alakítását Jeremy Renner nyújtja, de több kisebb szerepekben is olyan színésznagyságok tűnnek fel, mint Pete Postlethwaite vagy épp Chris Cooper. Női vonalon kissé haloványabb a felhozatal, úgy érzem Rebecca Hall csuklóból hozta a figurát, Blake Lively pedig valószínűleg a tipikus bostoni külvárosi lány/fiatal anya megtestesítője, mint a Hideg nyomonban Amy Ryan… bár ő azért nem Oscar-színvonalon.
A film hangvétele jóval könnyedebb, mint a Hideg nyomon esetében, ezúttal az akciójelenetek és a humor, tehát a szórakoztató elemek a hangsúlyosabbak. Mindig meglepődök rajta, bár tényleg nem tudom miért, mikor egy film eléri, hogy szimpatizáljak a bűnözőkkel. És most nem a vadnyugat gerinces jófiúira gondolok, akik szembeszállnak a törvénnyel, hogy megvédjék a védteleneket, hanem pontosan ezekre a külvárosi suttyó nehézfiúkra, akiknek a megértéséhez egy roppant megértő, szociológus hajlamú lélek vagy – most már biztos – ez (vagy egy hasonló) film szükséges.
Horváth Rafaella
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!