Tollpárbaj 2010 December-2011 Január
Ismét késtünk, és ezért elnézést kérünk, a Tollpárbaj rovat nem szűnt meg, csupán szünetelt egy kicsit. Ám most pótoljuk a mulasztást. Először is itt van a december-januári összevont adag. Az összevonásra a beküldött írások mennyisége miatt került sor, ugyanígy jár a február és a március is, melyek eredményét április első felében teszünk majd ki az oldalra.
Most azonban szeretnénk gratulálni a folyamatosan remek színvonalat produkáló Bacsadi Zsófiának, aki mindig az élbolyban végez, és nem is először győzedelmeskedik. Érik az a közös munka már a VOX hasábjain is… 
További gratuláció illeti Surányi Gergőt, Mlinárik Mariannt, Oltay Andort és Varga Ákost is, kiknek köszönhetően rendkívül színvonalasra sikeredett az idei első Tollpárbaj rovat. Íme az írások:
A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA
Az amerikai
Néha azért jól esik az embernek olyan igazi, régimódi közhelyfolyamokat látni: utolsó melóra készülő, meghasonlott bérgyilkos, aranyszívű prosti, élő lelkiismeretként funkcionáló pap, autós üldözések és egy újjászületés története.
Ezekből a hozzávalókból kevert az eddig fotósként és kliprendezőként ismert Anton Corbijn lassan hömpölygő, formabontó filmet. A névtelen, hallgatag bérgyilkos (George Clooney) egy balul elsült megbízás után egy apró toszkán faluban húzza meg magát. Utolsó munkaként egy személyre szabott, speciális fegyver elkészítését kapja. Igaz, van a filmben egy-két tempósabb üldözés és lövöldözés, de valójában nem ezekben bújik meg az alkotás titka. A titok Clooney szemében és karakterében van. Egy zárkózott, szinte érzéketlen ember újra érezni tanulásában. A lelke mélyén nevetségesen érzékeny férfi (értékeli a szépet: rajong a pillangókért és a nőkért is) súlyos terhet cipel, amitől egy helyi pap (Paolo Bonacelli) és egy „éjjeli pillangó” (Violante Placido) felváltva próbálja megszabadítani.
Sok színészről csak több évtizednyi vásznon eltöltött idő után derül ki, hogy valójában tehetségesek. A most egyszemélyes jutalomjátékkal bizonyító Clooney is ez a fajta színész: igazából itt is a titokzatos szívtiprót látjuk, mégis egyetlen pillantásával érzelmek arzenálját tudja elénk tárni. Egyszerre ő Pillangó úr, a nők kedvence és a morális válsággal küzdő, névtelen rónin. Clooney apró rezdüléseiből, gesztusaiból derül ki, hogy lassan átveszik az uralmat érzései: barátkozik és romantikázik, ami megbízóját is kezdi aggasztani. A téma hasonló az Egek uráéhoz: a gyökértelenséggel nem igazán férnek össze az érzelmi kötelékek.
A film másik nagy érdeme, hogy a kivételes esztétikai érzékkel megáldott Corbijn szerencsére most sem tudott kibújni a bőréből. Noha az operatőr nem ő volt, olyan rá jellemző, ízléses beállításokat láthatunk, melyek önmagukban is 
élményt nyújtanak (néhol valóban öncélúnak is tűnnek, mintha Corbijn nem tudna ellenállni a festői olasz tájnak.)
A műfajilag szinte besorolhatatlan filmet balladai homály és kihagyásos szerkesztés jellemzi, keveset tudunk meg a szereplők múltjáról, szándékairól (talán a film alapjául szolgáló Martin Booth-regényből több részlet derül ki), a hangsúly inkább a jellemábrázoláson van, amitől egészen művészfilm-érzetünk lesz. Ez a titokzatos, lassan bontakozó filmes hozzáállás igazán bátor dolog manapság. Mer egy viszonylag elcsépelt metaforát és jó néhány noir-ba és westernbe illő kelléket alkalmazni, és nem fél „eseménytelen” lenni.
Ráadásul az érzelmi katarzisra éhező közönség is megkapja a magáét: amint az előre sejthető, a kiüresedett profi spirituális újjászületésen megy át, de lehet, hogy a kurtizán szerelme és a másnak készített fegyver végül belé repít golyót? Lehet, hogy ennyi magányosan töltött év és érzelmi sivárság után már lehetetlen elfogadni a boldogságot. Talán létezik olyan, hogy túl késő.
Bacsadi Zsófia
TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK
Antiszociálisok klubja
David Fincher, a 90-es évek híres kultrendezőjeként kritikus hangvételű filmjeivel kápráztatta el a közönséget. Azonban a 2000-es években készített alkotásai egyre szelídebbek lettek. A közösségi háló is csak szórakoztat, pedig lenne mit bírálni.
A Facebook-jelenség nagyon is kritizálható kortünet. Fincher bemutathatná, hogy az emberek manapság közösségi oldalakon múlatják a drága időt, ahelyett hogy a valóságban ápolnák a kapcsolataikat. Szóba kerülhetett volna az elidegenedés motívuma is: csak lájkolunk, pedig szeretnünk kellene. Igaz, nem a posztokat, hanem egymást. Sajnos a rendező nem foglalkozik ilyen kérdésekkel. A Fincher-kedvelő nézőnek pedig hiányérzete támad, és nagy sóhajtások közepette emlékszik vissza a Harcosok klubjának arra a jelenetére, amikor Brad Pitt határozattan azt mondja Edward Nortonnak (jelképesen persze a fogyasztói társadalom minden tagjának): „Amit birtokolsz, az birtokba vesz.”
Fincher szándéka már a film előzeteséből kiderült. Az aláfestő zene a Radiohead Creep című száma, pontosabban annak feldolgozása volt. Az eredetivel az angol rockegyüttes az iskolai kasztrendszerek alján szenvedő, népszerűtlen diákok himnuszát alkotta meg. Fincher tehát a lenézett srác archetípusával operál, vagyis nem Zuckerbergről, hanem inkább a Zuckerberg személyét körülvevő mítoszról és pletykákról mesél.
A filmbeli Facebook-atya antiszociális, emberi kapcsolatok kialakítására képtelen egyetemista. Akár ő is énekelhetné a Creep refrénjét. Zseniként azonban létrehoz egy olyan közösségi oldalt, ami menővé, nem mellékesen multimilliomossá teszi őt. Közben elveszíti a legjobb barátját, majd a bíróságon néz szembe az őt beperlő ellenlábasaival.
A készítők tehát a lehető legkönnyebb utat választották. A biztos siker receptje a következő: mutass be egy különc zsenit, add hozzá az amerikai filmekben már többször látott egyetemista szubkultúra jól ismert közhelyeit, paneljeit, és mindezt fűszerezd meg egy bírósági thrillerrel!
Ilyen értelemben sikerült Fincher célja. Olyan izgalmas életrajzi filmet alkotott, amely egy percig sem untatja a nézőt. A feszültséget mindvégig sikerül fenntartani, köszönhetően a jól alkalmazott flashbackeknek. A színészek játéka szintén lenyűgöző. Jesse Eisenberg csakúgy, mint korábbi filmjeiben itt is remekel. Justin Timberlake már az Alpha Dogban is nagyon jól játszott, A közösségi hálóban pedig bebizonyítja, hogy tehetséges színész.
Igazából nem lehet sok panaszunk a filmre, hiszen egy profin elkészített szórakoztató alkotás. Ráadásul az idei év egyik Oscar-esélyeseként emlegetik. Azonban felmerül a kérdés: akkor is ilyen nagy sikert ért volna el, ha nem most a Facebook-őrület csúcsán, hanem 20-30 évvel később, a divat lecsengése után készül el? Aligha. De Fincher mentségére legyen mondva, mi sem az örökkévalóságnak akarunk tetszelegni posztjainkkal, hanem a Facebookon felvett ismerőseinknek.
Surányi Gergő
Scott Pilgrim a világ ellen
Úgy tűnik Edgar Wright az alsóbb korosztály kegyeit keresi. Scott Pilgrim jön, lát, győz, a tinédzserek lelkesednek.
Pontosítsunk, Scott Pilgrim (Michael Cera) a világ megmentését inkább másokra hagyja, neki csupán hét gonosz exszel kell megküzdenie és persze győznie, hogy esélye legyen egy hosszabb távú kapcsolatra Ramona V. Flowersszel (Mary Elisabeth Winstead). ?gy sincs könnyű dolga, úgy tűnik, hogy a világon szinte mindenki komoly kapcsolatot szeretne a lánnyal. A napjait torontóban főként basszusgitárosként tengető Scott feltűnően népszerű a csajok körében, annál kevésbé lelkesednek érte azok, akikkel már szakított. Konkrétan megfojtanák egy pohár vízben. Igen, rendszerint Scott szakít és meglehetősen pofátlanul teszi ezt. Ebben a tekintetben méltó párjára akad a hasonló kvalitásokkal rendelkező Ramonával, sőt. A lány hasonlóan könnyedén hagyta el volt pasijait, azok azonban már-már levakarhatatlanul ragaszkodnak hozzá, újabb és újabb akadályokat gördítve bontakozó új kapcsolatának útjába. Scottnak tehát válogatott testi és lelki kínokkal kell szembenéznie, hogy megtarthassa a Ramonát. Régi mese ez, ahol a “hercegnek” számos próbát kell kiállnia, hogy megszerezhesse a “királykisasszony” szívét.
A csomagolás azonban nemcsak új, hanem a nézők szerencséjére szórakoztató is. A film számos műfaji sémát vonultat fel, majd hanyag eleganciával szedi azokat darabokra. Azzal a típusú humorral találkozhat a néző, ami a rendező, Edgar Wright, korábbi filmjeit (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok) is jellemezte. Számítunk egy klisére, ami menetrendszerűen meg is érkezik, de meghökkentő elemek keverednek bele. Egyszóval a műfajok jól megszokott építőkockáinak kiforgatásából csinál viccet. El kell ismerni jól működik a dolog!
A film az azonos című képregény alapján készült, így nem meglepő, hogy vizuális világában meghatározóak az eredeti művet idéző megoldások. Ez beleilleszkedik abba a Sin City óta megfigyelhető tendenciába, hogy a mozivásznon is egyre markánsabban jelennek meg egy-egy film alapjául szolgáló képregény jellemzői. Számos jól sikerült porontyot köszönhetünk a két műfaj találkozásának. Most még egy címmel gazdagodik a jól sikerült képregény adaptációk hosszú sora.
A szereplő gárda tagjait több helyről ismerhetjük, valószínűleg a mozi rajongók többségének ezután a film után, nem csak a színészek arca lesz ismerős, hanem a nevük is eszükbe fog jutni. A főszereplő Michael Cera a Junoban volt látható, a Ramónát alakító Mary Elisabeth Winstead pedig néhány sikeres film, kevésbé sikeres folytatása (Kör 2., Végső ?llomás 3.) után olyan filmekben kapott szerepet, mint a Die Hard 4. és a Grindhouse. A két főszereplő remekül alakítja a rá osztott szerepet, ami korábbi filmjeiket látva nem is okozhatott nekik különösebb kihívást. Cera remek karakterszínész, akinek kifejezetten jól áll a kicsit esetlen, kicsit magának való, néha önző, de szerelméért mindenre elszánt Scott Pilgrim szerepe. A mindentudó és mindent kikotyogó meleg szobatársat alakító Kieran Culkin pedig ismét új oldaláról mutatkozik be.
A film vonzereje sajátos humorán és képi megoldásain kívül tehát a remek színészi munkában rejlik, bár hozzá kell tenni, hogy a karakterek megformálása minden bizonnyal jutalomjátékszámba ment.
Minden egybevetve a Scott Pilgrim a világ ellen határozottan és előreláthatólag sikerrel fordul egy korosztály felé. Lehetséges, hogy nem kizárólag a tinédzserek fognak jegyet váltani erre a filmre, de azért esélyes, hogy a képregényeken és számítógépen szocializálódott 30 alatti korosztály tudja majd csak igazán értékelni.
Mlinárik Mariann
R.E.D.
Robbanékonyak
Elszántak
De azért lehetett volna ez jobb is!
Úgy tűnik, a nyugdíjas klubban megirigyelték A szupercsapat és a The Expendables sikereit, és egy merész elgondolással a filmvilág nagyöregjei is összejöttek egy kis csapatos zúzás ereéig.
Azért azt érdemes már az elején leszögezni, hogy valóban az év legkarátosabb sztárgárdáját sikerült összehozni a R.E.D. című filmben. Igazi nagymesterek tündökölnek a főbb szerepekben, azonban maga a film nem sikerült olyan pazarul, hogy ilyen kegyes bánásmódot érdemelt volna.
A történet a szokásos sablonoktól, homályos foltoktól és átgondolatlanságoktól hemzsegő tucat-semmi. A C.I.A. valamilyen rejtélyes okból kifolyólag le akarja vadászni néhány nyugdíjazott ügynökét, ami azonban nem ígérkezik könnyű feladatnak, hiszen a célpontokat nem olyan fából faragták, ami egy kis széltől kettétörik. Hőseink összefognak, és egy „utolsó meló”-jellegű akcióban szembeszállnak az üldözőikkel, hogy fényt derítsenek a hajsza valódi okára, ami még a nyomukban loholó fiatal ügynök számára is rejtély.
Sajnos bármilyen ígéretesen hangzik is, a forgatókönyv kizárólag vázlatosan állja meg a helyét, a részletek, apróbb mozzanatok tekintetében képtelen összefüggően mesélni. Ennek hála a R.E.D. nem lett több egy újabb Salt ügynöknél, ami a remek alapötletét képtelen volt okosan és következetesen felhasználni.
Akcióvígjátékként szintén nem elsőrangú darab. Az a néhány lövöldözés ugyan profin lett tálalva, de – Helen Mirren gépágyús aratását leszámítva – egyik sem elég jellegzetes ahhoz, hogy akár egy órával később emlékezzünk rá. A humor ugyan képviselteti magát néhány vicces beszólással („- Újra előveszem a malacot!”) ám ez sem ad hozzá eleget a végeredményhez, akárcsak a frappáns áttűnésekkel elkészített, helyszínek közötti átvezető animációk, melyek egyúttal a film képregény-adaptáció mivoltát hivatottak jelezni. Kár, hogy az alkotóktól csak ennyire futotta.
Azonban a sok félmegoldás és kihagyott ziccer ellenére a R.E.D. egyáltalán nem rossz, és ezt egyetlen tényezőnek köszönheti: a színészeknek.
Mert hát valljuk be, érezhetünk ezerszer lejáratottnak minden fordulatot, hallhatunk tucatnyi suta egysorost, láthatunk akármilyen nevetséges jelenetet, ha mindezt Bruce Willis, Helen Mirren, John Malkovich és Morgan Freeman adják elő, bármit hajlandóak vagyunk megbocsátani. A négy színészóriás minden jelenetet valódi parádévá varázsol. Irányítanak, megszabják a szabályokat, a jelenlétükkel írják a forgatókönyvet, és pontosan tudják, hogy minden egyéb tényező alájuk van rendelve.
Az impozáns névsor tagjai külön-külön is képesek azonnal megnyerni a nézőt, együtt viszont egyenesen fantasztikusak! A színészek közti összhang páratlan. Az egymással szembeni feltétlen tisztelet és a mérhetetlen profizmus olyan fergeteges összjátékot produkál, ami minden negatívumot képes feledtetni. Miközben egymás jelenlétéhez asszisztálnak, mindegyiküknek jut ideje egy-két saját pillanatra, amikor minden szem rájuk szegeződik, és egyes-egyedüliként uralkodnak a vásznon. És ezek a pillanatok teszik a R.E.D.-et, ha nem is túl emlékezetes, de nagyon szórakoztató filmmé.
Oltay Andor
Scott Pilgrim a világ ellen
Úgy tűnt, hogy a Haláli Hullák Hajnala őrült zombis fricskáival, vagy a Vaskabátok akcióval és humorral teletűzdelt jeleneteivel már sikerrel körbejárta a műfajparódia sajátosságait, Edgar Wright idén azonban minden eddiginél messzebb merészkedett. Angol illetőségű direktorunk legújabb agymenése egyszerre állít görbe tükröt többek között a tini vígjátékok, a musicalek, valamint az egész videojáték ipar elé.
Wright tehát egy elborult, beteg fantáziavilágba szövi bele címszereplőjét, aki tulajdonképpen egy egész generáció eltúlzott alteregója: imádja a videojátékokat, Pac-man dumával csajozik, zenél a Sex Bob-Omb névre keresztelt hobbizenekarban, nem mellesleg munkanélküli, és sehol sem találja a helyét. Minden megváltozni látszik azonban, amikor megismerkedik álmai nőjével, Ramonával. A lány múltja viszont jócskán tartalmaz lezáratlan ügyeket, így Scottnak, saját boldogsága érdekében 7 elvetemült exszel, kell megküzdenie, sajátos párkapcsolata ugyanis csak így teljesedhet ki.
Hogy mindez miért történik? Mit számít, ha a film az Universal logó rendhagyó megjelenítésétől kezdve lehengerli és magába szippantja a nézőt? Ennyire elvont, szürreális képi világot nem láttunk még a gyöngyvásznon, az egészen biztos. Wright annyira profin vegyíti a legkülönbözőbb műfajok egymáshoz egyáltalán nem illő elemeit, hogy azt öröm nézni. Így kiválóan szórakozunk például azon, hogy az egyik állhatatos ex, a játéktermi világot idéző ádáz harc közben hirtelen dalra fakad, és groteszk ábrázatú múzsái kíséretében tűzlabdákkal bombázza a főhőst. Wright minden giccset, illetve atom ciki megoldást parádés, egyedi mozzanatként épít be az általa (valamint a projekt alapját képező képregény által) kreált félelmetesen abszurd környezetbe. Persze, ez még mind kevés lenne az üdvösséghez (elég csak a két évvel ezelőtti borzalmas, bár vizualitásában erős Sikító Városra gondolnunk): Ha épp nem egy lenyűgöző képi megoldással 
rukkol elő a film, akkor a tipikusan Wright-féle, burkolt fekete humorral operáló forgatókönyv emlékezetes sorain élhetjük ki magunkat. Ezek a sziporkázó dialógok idézik meg leginkább a tini vígjátékok műfaji sajátosságait, ezzel párhuzamosan pedig térdcsapkodós poénok forrásaivá is válnak. Szintén a beton biztos szkript érdeme, hogy a sokszor követhetetlennek tűnő gyors vágás, illetve a helyszínek közötti sajátos váltások sem bontják meg a cselekmény rendjét, így ezen megoldások is a film képi világát színesíthetik, káros mellékhatás nélkül. A kiváló forgatókönyvhöz pedig parádés szereposztás is társult, annak ellenére, hogy Wright emblematikus színésze, Simon Pegg nem képviselteti magát a stáblistán. Itt van viszont Michael Cera, aki utánozhatatlan eredetiséggel bújik Scott Pilgrim bőrébe, egyszerre érzékeltetve iróniát, komolyságot, és lázadó szellemet. Érdemes még megemlékezni Kieran Culkinról, aki Scott meleg szobatársaként brillírozik, de Mary Elizabeth Winstead is a maximumot hozza ki Ramona szerepéből. Az exek megformálóit is minden dicséret megilleti, ugyanis visszataszító mivoltuk, a remek maszkírozás mellett, kiváló színészi játékuknak köszönhető.
Edgar Wright tehát nem hazudtolta meg önmagát. A Scott Pilgrim a világ ellen hihetetlenül komplex, színes, áthallásokkal és metaforákkal teli, egy egész generáció szívét megdobogtató filmélmény, melynek megtekintése hatványozottan ajánlott, akár többször is… mozizás után pedig kötelező betérni a legközelebbi játékterembe!
Varga Ákos
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!