Tollpárbaj 2011 Február-Március
Ismét kevesebb írás, ismét egy összevont Tollpárbaj, a színvonal azonban nem csappant meg szerencsére.Ezúttal is Bacsadi Zsófia kerekedett felül a többieken, és mivel ez már sokadszor történik meg, jogot nyert egy közös munkára is a VOX hasábjain. Gratulálunk! Ám Nagy Gergő, Surányi Gergő, Varga Ákos és Enzsöl Gábor sem először bizonyítják rátermettségüket! Áprilisra szerencsére megjött a kedvetek, így több írásból válogathattunk. Ám ez mit sem von le a mostani Tollpárbaj pályázatainak értékéből. Íme az írások:
A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA
Fekete hattyú
Kényszeres maximalizmus, tudathasadás, hallucinációk, enyhe frigiditás. Natalie Portman megmutatja, mitől döglik a pszichiáter…
Darren Aronofsky az a fajta rendező, aki minden alkalommal képes megújulni, és a hollywood-i mérce szerint már a „művészfilmes” kategóriába sorolható. Mégis, sikerült megvetnie a lábát Hollywood-ban, filmjei meglepően sikeresek, noha kis költségvetéssel is beéri, ráadásul nem ad alább művészi elképzeléseiből sem. Eddig még nem nyúlt mellé.
Mostani filmjét is nyugodtan nevezhetjük gyöngyszemnek. Ha műfaji skatulyába szeretnénk gyömöszölni, azt mondhatnánk, hogy pszichológiai thriller. A történet egy Nina nevű fiatal balerina (Natalie Portman) lelkében-elméjében játszódik, akit saját beteges maximalizmusa és megfelelni vágyása az őrület legmélyebb bugyraiba rántja. Megkapja a főszerepet a Hattyúk tavában, és bár a Fehér hattyút tökéletesen kelti életre, képtelen elég vad és zabolátlan lenni a Fekete hattyú megformálásához.
Mintha maga Portman sem tudta volna kellőképpen szabadjára engedni vadabbik énjét eddigi szerepei során. Mintha kicsit steril és lefojtott lett volna. Ám Nina szerepében eddig soha látott tűz ég a színésznőben, valószínűleg ez élete alakítása. A mellékszereplők is tündökölnek: Vincent Cassel szemtelen és vonzó a sokat követelő rendező szerepében, Mila Kunis lehengerlő és nyilvánvalóan több, mint egy helyes pofi, Barbara Hershey pedig (Nina anyjaként) szelíd erőszakosságával Carrie mamájának legjobb pillanatait idézi. Külön öröm látni Winona Ryder-t egy apró, de zseniális szerepben, kiégett, keserű ex-dívaként.
Aronofsky még nem készített két ugyanolyan filmet, de találhatunk némi hasonlóságot a Fekete hattyú és A pankrátor között. Sőt, mintha a két film kiegészítené egymást: ott a két csúcsra törekvő, meg nem alkuvó és testét-lelkét végletekig kizsákmányoló karakter. A pankrátor melegszívű férfi, akinek történetét a rendező vad, rikító színekkel és intim kamerahasználattal meséli el. A balerina távolságtartó és hűvös, itt Aronofsky a monokróm, klasszikusabb fényképezést választja.
A film zenéjét Aronofsky jól bejáratott zeneszerzője, Clint Mansell jegyzi. Rengeteg zenei motívumot találunk benne Csajkovszkij eredeti művéből, Mansell kreatívan értelmezi újra a jól ismert dallamokat. Ijesztő zörejek és zajok is aláfestik Nina egyre növekvő tébolyát, ahogy egyre inkább elveszti a kontrollt saját teste és józan esze fölött.
A Fekete hattyú legnagyobb erénye viszont a hangulata. Aronofsky minden egyes apró részletet annak rendel alá, hogy nézőjét minél inkább berántsa Nina egyre inkább elboruló elméjébe. Teszi mindezt Lynch-et idéző baljós feszültséggel, és Cronenberg kedvelt fogásával, a testen kiütköző lelki torzulással.
Ám valójában filmünk az őrületet szülő perfekcionizmus mellett a művészi alázatról is szól. Mit jelent mindent feláldozni és végkimerülésig dolgozni egyetlen tökéletes pillanatért? Darren Aronofsky pontosan tudja, hogy mit jelent mindez. Ő maga is minden rendezésében a lehető legtökéletesebb hatásra törekszik, nem hajlandó a megalkuvásra és kész minden csepp energiáját az adott művébe fektetni. Talán ezúttal Oscart ér az igyekezete…
Bacsadi Zsófia
TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK
Álomháború
A Peter Jackson-lufi kipukkant. A Komfortos mennyország című pszicho-trip lerántotta a leplet a látványrendezőként első osztályú, ám az emberi tényező tekintetében totálisan inkompetens filmesről. Ja, hogy ez a kritika Zack Snyder Álomháborújáról szólna? Sebaj; a szituáció ugyanaz, csak a szereplők mások.
Elnézést kérek a gyengébb idegzetűektől a fenti analógiáért, de a „történelem ismétli önmagát” kitétel még soha nem volt ennyire szembetűnő filmes berkekben, mint az említett két mű esetében. Snyder egyedi látásmódú rendező. A 300 és a Watchmen című képregény-adaptációkkal bebizonyította, hogy – nesze neked, Michael Bay – hero shot-okból igenis lehet egész estés filmet forgatni. Míg az előbbi a mozilátogatók pénztárcájából, addig az utóbbi már a kritikusok tollából is ki tudott imádkozni nem kevés „elismerést”, így a Warner elérkezettnek látta az időt arra, hogy szabad kezet adjon a direktornak. Mit is kezdhetne a vágyott szabadsággal egy korábban videoklip-rendezőként tevékenykedő filmes? Snyder első gondolata valószínűleg a következő lehetett erre a kérdésre: „Fogalmam sincs, de az biztos, hogy valami veszettül látványosat.”
Aztán úgy alakult, hogy a koncepció meg is rekedt ezen a szinten, és így születhetett meg a Sucker Punch, mely olyannyira lett szerzői mű, amennyire csak egy blockbusternek szánt tavaszi mozi az lehet. Nehéz lehetett egy olyan sztorit kiötleni, melyben megfér egymás mellett a kunyhónyi szamurájokkal, élőhalott nácikkal, tűzokádó sárkánnyal, majd robotokkal vívott háború, de még ez is sikerült. Valószínűleg e tekintetben is inkább a „cél szentesíti az eszközt” felfogás dominált, mint az eredetiségre törekvés, hiszen a kerettörténet megrekedt egy általános iskolai fogalmazás szintjén. A narráció például olyan szinten infantilis, hogy a záró képsoroknál a szánkba rágott tanulság miatt feltörő nevetést érezhetően csak a film egyéb komponensei felett érzett döbbenet tartatja vissza.
Snyder a tökéletes látványfilm megalkotásának szándékával ugorhatott bele a projektbe, ám az elrugaszkodást sajnos ezúttal zuhanás követte. A jó látványfilm ismérve ugyanis nem merül ki a képek intenzitásában, a festményszerű szűrőzésben és a parádés digitális utómunkában. Ezen komponensek mellé nem árt a következő összetevők valamelyikének megléte: szórakoztató történet, feszültség, érdekes szereplők és/vagy önreflexió. Jelen kritika tárgya sajnos egyikkel sem dicsekedhet, sőt, a felsoroltak tekintetében mélyen alulteljesít. A szereplők vagy szimplán jól néznek ki, vagy hihetetlen mértékben irritálóak. Kiemelném a főgonosz alakját, akinek a vergődését egyenesen fáj nézni. Humor, önkritika, izgalom tekintetében is hasonló a helyzet. A főszereplő Baby Doll (Emily Browning) pokoljárására felfűzött, a film végéig magyarázat nélkül elénk dobált szürreális akció-mozaikok izgalom helyett frusztrációt szülnek, melyet Snyder a kikacsintások teljes mellőzésével képtelen oldani. Így az önmagukban látványosnak szánt jelenetek csak annyira lesznek szórakoztatóak, mint a sárba dobált konfetti, ami egy „látványfilm” esetében elég lesújtó eredmény.
Nagy Gergő
A király beszéde
Vajon milyen lehet egy olyan történelmi film, amelyben nincsenek patetikus képekben bemutatott véres csaták? Amelynek szereplői nem bravúrosan kardozó hősök, hanem egy dadogós király és egy szimpatikus logopédus? Tom Hooper filmje választ ad erre a lehetetlen kérdésre.
A honi történelemtanárok gyakran hangoztatják, hogy az amerikaiak milyen sok sikeres filmet forgattak nemzetük rövid történetéről, miközben mi, magyarok a több mint ezer éves múltunkból sem tudtunk kihozni igazán értékes mozikat. Pedig lett volna miről mesélni, hiszen a magyar nép zivataros századai temérdek, sikerre ítélt forgatókönyv-lehetőségeket hordoznak magukban. Jóllehet A király beszéde nem Hollywoodból, hanem a ködös Albionból érkezett, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az angolok egy viszonylag egyszerű történet alapján több Oscar-díjjal jutalmazott alkotást készítettek.
A dadogós VI. György és logopédusának története nem igényel látványos csatajelenteket, ugyanis a sztori magját a szereplők kapcsolataiban beálló változások képezik. Az önbizalomhiányos király és a beszédtanárának lassan kialakuló barátsága így könnyen unalomba fulladhatna, mindezt tetézi, hogy a film igazi tétje egy beszéd hibátlan felolvasása.
Természetesen az említett beszédnek sokkal nagyobb szerepe van, mint ahogy azt az ember elsőre gondolná, hiszen egy újabb világégés kezdetének bejelentéséről van szó. Az istenadta népnek ugyanis sokat jelent, ha szeretett királya ad hangulatjelentést a közelgő katasztrófáról.
A film igazán értékes perceit a beszédórák jelentik. A királyt alakító Colin Firth és a logopédust megszemélyesítő Geoffrey Rush játéka lenyűgöző. Firth inkább eggyé válik a szereppel, mintsem eljátssza, és ezzel együtt olyan rokonszenvessé teszi VI. György figuráját, hogy a néző joggal teszi fel a kérdést: „Manapság miért nincsenek ilyen nagy kötelességtudattal rendelkező politikusok?”
A rendezőnek köszönhető a remek színészvezetésen kívül a giccs és az igényes dráma határvonalán való egyensúlyozás. A hibáját kiküszöbölni akaró államférfi története megannyi hatásvadász jelenetet és közhelyes dialógusokat eredményezhetne, de Hooper mindezt sikeresen elkerüli. A legnagyobb bravúrja mégis az, hogy a film tetőpontját jelentő rádióbeszédet, úgy mutatja be, ahogy azt a király népe megélhette. Egy kozmikus pillanatként, amikor a szigetország lakói úgy érezhették, hogy teljesen megáll az idő, hogy lelassul a zavaros világ természetellenes működése, és csak egyetlen kapaszkodó van számukra az embertelenségben: uralkodójuk felelősségteljes személye.
A király beszéde sikere az bizonyítja, hogy sokkal kifizetődőbb a történelmi személyeket esendő emberekként ábrázolni, mintsem hibátlan, istenszerű hősökként. Mindemellett az sem árt, ha a forgatókönyvíró és a rendező messziről elkerülik a történészi szerepkört, és a tények pontos felmondása helyett a szereplők dilemmáira és a karakterfejlődésre helyezik a hangsúlyt.
Surányi Gergő
A király beszéde
Tom Hooper bebizonyítja: a két órán keresztül tartó dadogás érdekes, sőt, lebilincselő is lehet.
Nem épp etikus cselekedet előítéletekkel beülni egy filmre. A Király beszéde elsőre egy régi stílusú, tipikusan Oscarra gyártott, sótlan drámának ígérkező alkotás látszatát keltette. Kételyeim azonban már az első percekben szertefoszlottak. Ugyanis a II. világháború előtti brit állapotokat VI. György uralkodó beszédhibáján keresztül ismertető történet egész egyszerűen lenyűgöző, legfőképp az alapkoncepció miatt; a történelmi események helyett az egyén vívódása adja a cselekmény vázát, így a király dadogásával járó bonyodalmakon keresztül nyerünk betekintést az uralkodói család berkeibe, illetve leszünk tanúi egy életre szóló barátság kibontakozásának is. Nincs semmiféle forgatókönyvi fricska, az események lineáris sorrendben zajlanak, ezáltal a szkript is egyszerűnek mondható, ami külön örömre ad okot. A filmes díjátadó szervek ugyanis az agyonszabdalt, több történeti szálon vezetett művekre akadnak rá az utóbbi években, amelynek néha örülünk (Gettómilliomos), néha pedig kevésbé (Közösségi háló)… jelen esetben a klasszikus felépítést parádés dialógokkal sikerült megerősíteni: a király minden, logopédusánál tett látogatása tökéletesen megírt és fordulatos párbeszédek melegágya. Újabb bravúr, hogy az óramű pontossággal szerkesztett mondatokat a feladatra tökéletesen alkalmas színészek szájába adták. Colin Firth és Geoffrey Rush elképesztően jó párost alkotnak a vásznon, együttműködésüknek köszönhetően mindkettejüknek jut tér a kibontakozásra. Egyedül a királynét alakító Helena Bonham Carter játéka tűnt sokszor izzadtságszagúnak és hiteltelennek; jelenetei nagy részében lejátssza őt a színről az előbbi két úr valamelyike.
A fenti pozitívumok mellett nem elhanyagolható tényező a film humora sem. Ez alatt persze nem térdcsapkodós, és nem is altesti poénok értendők. A Király beszéde kifinomult, angolos eleganciával megszerkesztett gagekkel operál, melyeknek köszönhetően sokszor az irónia jelei is megmutatkoznak. Így az is kifejezetten vicces, mikor a hirtelen haragú VI. György, dadogásának megszüntetését segítendő, óbégatva üvölti sorozatosan a „fuck you”-t. A film piros pontjainak számát a rendezői széket bérlő angol úriember, Tom Hooper is gyarapítja. Kevesen gondolták volna, hogy kétórányi dadogást feszesen és szórakoztatóan lehet levezényelni. Hooper olyannyira jó munkát végzett, hogy a király első háborús beszédét, mely gyakorlatilag megkoronázza a filmet, feszült izgalom és katarzis előzi meg, illetve kíséri végig nézői részről. Ez pedig emberfeletti teljesítmény, főleg annak tükrében, hogy gyakorlatilag semmi nem történik, azon kívül, hogy valaki felolvas egy szöveget. Épp ez teszi összességében is zseniálissá a Király beszédét; két óra folyamatos szöveg (dadogással, direkt fals énekelgetésekkel, néhol hosszabb sétákkal, és káromkodással megszakítva), mely 10ből 9szer garantáltan unalmas lenne. Jelen esetben viszont mindez izgalmasabb, mint egynéhány, impozáns látványra építő, katartikusnak szánt blockbuster. Különböző műfaj, cél, megvalósítás, de az élmény meglepően hasonló… királyi módon hasonló.
Varga Ákos
Fekete hattyú
Mindig gyanítottam, hogy a balett nem veszélytelen művészet. Az a sok pipiskedés, forgás, csupa sérülésveszély, ráadásul cicanadrágos férfiak ugrándoznak zavarba ejtő módon. Most még az is kiderül, meg lehet tőle őrülni.
Ha ismerjük Darren Aronofsky munkásságát, akkor mindez nem meglepő, hiszen általában súlyosan problémás alakok ábrázolásában leli „örömét” és kavarja fel lelkivilágunkat. Nemrég Mickey Rourke-nak adott lehetőséget élete alakítására, és szerencsére új filmjével sem váltott át kommerszbe.
A Pankrátor és a Fekete hattyú összehasonlítása adja magát. A rendező mintha elkészítette volna küzdősport drámájának női párdarabját, ezúttal egy finomabb, légiesebb területre kalauzolva a nézőt. Persze menet közben kiderül, ez a világ talán még durvább, mint a birkózóké. Valamilyen formában itt is tönkre lehet (és kell) menni azért, hogy a hibátlan produkció megszülessen. Míg a Pankrátorban a kiégett bunyós öreg szíve adta meg magát, az új filmben Nina, a balerina fejben megy tönkre.
A kamerakezelés, a főszereplő hétköznapjainak nyomasztó, sivár ábrázolása egyaránt visszaköszön. Meccsek helyett itt a tánc az életcél, az egyetlen kiugrási pont, aminek a lány mindent alárendel, és ami végül maga alá temeti. Elejétől fogva világos, hogy nem bír a rápakolt teherrel, ahhoz hogy eljusson a tökéletességig, túl kell lépnie magán, ennek azonban saját elméje látja kárát. A főhős körül keringő karakterek tulajdonképpen mind negatív figurák, használni/kihasználni szeretnék, vagy csak szimplán gyűlölik Ninát. Talán közülük is kiemelkedik az anyát alakító Barbara Hershey, aki helyenként annyira beteg, hogy az már ijesztő.
Aronofsky a legalkalmasabb darabot választotta, amelynek segítségével érzékeltetni tudja az alkotói folyamat fájdalmát és gyönyörűségét. A Hattyúk Tavát az is ismeri, akinek semmi köze a baletthez, Csajkovszkij örökérvényű muzsikáját pedig sosem lehet eleget hallani. Nem mellesleg a rendező meglelte a tökéletes színésznőt a feladatra. Natalie Portman alakítására nagyon nehéz szavakat találni. Egyszerre felkavaró és delejező őt nézni, ahogy a törékeny, bájos lányt a szemünk előtt emészti fel a megfelelni vágyás és a felnőtt nővé válás kínja. A zsigerünkben érezzük bokája rándulásait, letört körmeit, azt az emberfeletti elszántságot, amivel hajtja magát előre. Puszta jelenlétével, valamint a végső, katartikus táncjelenettel mélyebb nyomot hagy a nézőben és a filmtörténetben, mint egy meteor-becsapódás. A mellékszereplők mindnyájan remekelnek, de a mű nyilvánvalóan Portmanről szól, aki – akár egyetlen jelenetben – az érzelmek olyan skáláját vonultatja fel, amire csak a legnagyobbak képesek.
A Fekete hattyú letaglózó erejű mestermű, amely pátosz és hatásvadászat nélkül tárja elénk a művészi alkotómunka valamennyi szépségét és gyötrelmét, ezen túlmenően bemutatja saját, mindennapi harcunkat önmagunkkal, magunkért, ami tulajdonképpen nem szól másról, mint arról, mit jelent embernek lenni.
Enzsöl Gábor
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!