Tollpárbaj 2011 Április
Pótoljuk az áprilisi mezőny eredményének kihirdetését! Ezúttal Varga Ákos Álomháborúját találtuk a legjobbnak, ám remek írásokat köszönhettünk Hancsók Barnabásnak, Bacsadi Zsófiának, Surányi Gergőnek és Németh Zoltánnak is, ezeket alant találjátok! Kellemes csemegézést!
A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA
Álomháború
Zack Snyder sorra vette az utóbbi évek mozgóképes felhozatalát, lenyúlt mindent, amit érdekesnek talált, és megpróbált összehozni egy élvezhető filmet. Nem sikerült…
A 300 és a Watchmen effektmániás direktorának legújabb műve egyszerre kíván kommersz akció mozi, sokatmondó, erős vizualitású lélektani film és minden ízében egyedi látványorgia lenni, ám az agysejtek tömeges pusztításán kívül az égvilágon semmit sem ér el. Ez pedig főként azért bosszantó, mert az alapkoncepció kifejezetten sok lehetőséget rejt; a családi tragédia bűnbakjaként funkcionáló szőke Baby Doll (Emily Browning) karaktere kellően érdekes, a cselekmény fő helyszínét adó noir elmegyógyintézet sem kevésbé az, az ott verődő dögös csaj kommandóról már nem is szólva. Ám hiába tűnik ígéretes alkotásnak, az Álomháború összességében nem jut egyről a kettőre. A hatásos első jelenet még ügyesen üti meg az alaphangot, ám ezután szinte semmi nem mozdítja előre a történéseket. Jellemfejlődés, mint olyan, nem létezik, ennek következtében az alapvető nézői kötődés sem alakul ki az ötfős femme fatale csapat tagjai iránt. Ergo, nincs kiért izgulni, így az egyébként profin koreografált, többpercesre vágott akciójelenetek hamar értelmetlen és személytelen ugrándozássá fajulnak. A papírmasé karakterekkel pedig a színészek sem tudnak mit kezdeni. A hölgyek jól érzékelhetően nem találták helyüket a zöld háttér előtt, így minden egyes megszólalásuk, a szegényes forgatókönyvhöz képest is, abszolút hiteltelen. Emily 
Browning a csücsörítésen kívül máshoz nem igen ért, Vanessa Hudgens pedig bebizonyítja, hogy a High School Musical pont az ő kvalitásához méltó alkotás volt anno. Egyedül Oscar Isaacnek akad néhány értékelhető pillanata az intézetvezető szerepében, a többiek azonban amatőrök módjára botladoznak a vásznon.
Az akciószcéna talán mindezek ellenére is megmenthető lenne, ha ésszerű magyarázatot kapnánk az események miértjére. Hőseink ugyanis Baby Doll táncai (!) által lépnek be a képzelet birodalmába, ahol aztán feltámasztott világháborús német katonákat, orkra emlékeztető lényeket, robotokat és sárkányokat ölnek halomra, hogy ezzel szökésükhöz nélkülözhetetlen tárgyakat szerezzenek meg (például az intézet térképe, vagy egy öngyújtó). A Snyder által kreált univerzum így szánalmas ürügyként szolgál az effektpuffogtatásra és az egymáshoz egyáltalán nem illő fantasy világok összefésülésére. A vizuális atmoszféra tehát messze áll a tökéletestől, az innen-onnan összeharácsolt elemek logikátlan ötvözése sok esetben inkább fárasztó és tömény, mintsem stílusos. Ennek tetejébe a jó öreg Zack ismét büntet a kismilliószor alkalmazott, teljesen felesleges lassítással, mely csak a jelenetek töredékénél mutat jól, és akkor sem múlja felül például a 300 hasonló momentumait. A remek zenei aláfestés viszont párszor kihúzza a filmet a gödörből, így néhol még a kellemes szórakozás illúziója is felsejlik. Ám igen gyorsan kiderül, hogy mindez bizony csak álom… méghozzá abból is a rosszabbik fajta.
Varga Ákos
TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK
Menedék
Bár a Menedék lírai lassúsággal kíván valami nagyot mondani az életről, mégis kifullad néhány, terhes nők számára „előírt” negatív helyzetgyakorlatban.
A szebb napokat is megélt francia rendező, François Ozon, legújabb filmjében egy heroinfüggőként áldott állapotba kerülő nő küzdelmeit meséli el, sztoikus nyugalommal. Mousse (Isabelle Carré), szerelme halála után úgy dönt, hogy megtartja születendő gyermekét, ezért félig önkéntes száműzetésbe vonul egy tengerparti házikóba. Menedéket azonban ez a hely is csak a megvető tekintetek elől jelenthet számára, igazi megnyugvásra ugyanis csak akkor talál, mikor betoppan hozzá barátjának meleg mostohatestvére. A fiú önjelölt terapeutaként segít a lánynak átvészelni a hullámvölgyeket, és visszatalálni egykori önmagához.
Szép történet lenne ez, ha nem pusztán ürügyként használná a mélyreható gondolati vázat, és nem alakulna át a perifériális szexuális beállítottságok tablójává. A heroinos románctól kezdve a homoszexualitáson át a terhes nőkre való gerjedésig ugyanis szép sorban jelennek meg azok a tabuk, melyeket a társadalom nagy része elítél. Így aztán a film túllép az eleinte felvázolt koncepción, és azon kezd mesterkedni, hogy mindezt elfogadtassa nézőjével.
Így a sokszor felcsendülő, remek sanzon – amit ráadásul az egyik főhős, Louis-Ronan Choisy írt –, de még a katartikusnak szánt, címátértelmező vég sem tudja megmenteni ezt a jól indult filmet, mely után kissé kesernyés szájízzel távozhatunk a moziból.
Hancsók Barnabás
A király beszéde
Aki nem akart király lenni.
A kevés tapasztalattal rendelkező Tom Hooper ez évben azzal tarolt az Oscaron, hogy kis fába vágta a fejszéjét. Rendezés szempontjából egy triviális témát feldolgozó film épp olyan kihívás, mint egy egyszereplős, szűk térben játszódó. A király beszéde is egy látszólag érdektelen történetet mesél el. Tényleg olyan megrázó lenne VI. György dadogása, hogy lekösse a nézőt két órára?
Hooper úgy tárja elénk az uralkodó drámáját, hogy az a szívünkig hatol. Nem egy nevetséges királyt látunk, aki a beszédhibájával küzd, hanem egy embert, aki a felelősséggel és elfojtott traumáival viaskodik. A dadogás csak ezeknek a traumáknak a kivetülése. VI. György (Colin Firth) örök második az angol királyi famíliában: esélye sincs a trónra, mert testvére (Guy Pearce) a trónörökös, apja pedig világ életében megvetette. Miután testvére lemond a trónról egy elvált nő szerelméért, György nyakába szakad a felelősség, amire sosem vágyott, ráadásul képtelen nagy tömeg előtt beszédet mondani dadogása miatt. Ám rátalál egy felvilágosult ausztrál beszédtarapeutára (Geoffrey Rush), aki barátja, pszichológusa és lelkiismerete is lesz a királynak. Logue sportfilmeket idéző „tréning montázsokon” keresztül csiszolja az uralkodó kiejtését, majd a lelke mélyére is leás, hogy feltárja: nincsenek királyi traumák, csak traumák vannak.
A film A királynő esetében is jól bevált receptet követi: megmutatja az uralkodóban az embert. Colin Firth pedig (akinek alakítása a film szíve) mer esendő, sőt esetlen lenni. Pontosan ez mentette meg őt attól, hogy örök Mr. Darcy maradjon. Firth minden rezdülése a helyén van, márpedig az örökké arcába tolakodó kamera komoly kihívás elé állítja. A többi színész is igazán kitesz magáért: a mindig zabolátlan Helena Bonham Cartert öröm visszafogott királynéként látni, Geoffrey Rush pedig úgy képes lezser lenni, hogy közben minden mozdulata sebészi pontosságú. Külön kiemelném az epizódszerepekben feltűnő Michael Gambont, aki V. Györgyöt, a zord apát játssza és egyetlen jelenetben képes megmutatni figurája egész jellemét és fiához való viszonyát. A Winston Churchillt alakító Timothy Spall pedig néhány gesztussal hozza közel hozzánk a többnyire csak könyvekből ismert politikust.
Az operatőri munka szokatlanul gondos, ahhoz képest, hogy mennyire karakter- és dialógusközpontú a film. Danny Cohen kamerája csodásan örökíti meg az arcok legapróbb rezdüléseit, éppúgy, mint a pompás szobabelsőket. Beállításaiban gyakran eltörpül a főszereplő, talán érzékeltetve a gondjai és felelőssége súlya alatt küszködő király helyzetét.
A film zenéjét a mostanában sokat bizonyított Alexandre Desplat szerezte. Muzsikája sosem tolakszik zavaróan az előtérbe, de kiválóan szolgálja a hangulatteremtést.
A rendezőnek tehát sikerül a bravúr: mire elérkezünk a drámai csúcspontot jelentő rádiós beszédig, a közönség már egy emberként szurkol a királynak, aki nem csak dadogását, hanem saját kishitűségét és korlátait is legyőzi. Pontosan az eddig gyenge pontjának számító beszédei teszik naggyá, reményt adva a náci Németországtól rettegő angoloknak. Hitler végre szónoki képességek terén sem múlja felül az ő államfőjüket.
Bacsadi Zsófia
Film a sziklák alatt
Danny Boyle új filmje egy adrenalinfüggő kalandor igaz történetét meséli el. A 127 óra tulajdonképpen egy hétköznapi megváltástörténet James Franco jutalomjátékával.
William Goldman, Oscar-díjas forgatókönyvíró a Mit is hazudtam? című könyvében azt tanácsolja a forgatókönyvírás gondolatával kacérkodó olvasónak, hogy óvakodjon azoktól az igaz történetektől, amelyeknek valós szereplői napjainkban is élnek. Úgy látszik, hogy Goldman szakmai tanácsa süket fülekre talált, hiszen gyakran születnek olyan alkotások, amelyeknek történetét mai napig élő emberek élményei szolgáltatták.
Aaron Sorkin a Facebook-vezér haragjával nézett szembe, amikor megírta A közösségi háló forgatókönyvét. Mark Zuckerberg ugyanis cáfolta, hogy hasonlítana a Fincher-mű főszereplőjére, mint ahogy azt is, hogy a filmben bemutatott okok miatt hozta létre az oldalát. A 127 óra azonban elkerüli ezt a veszélyt, hiszen az alapanyagot szolgáltató Aron Ralstonból hőst farag. Ha Boyle filmje el is rugaszkodik a realitástól, Ralston valószínűleg, akkor sem lesz olyan mérges, mint Zuckerberg, hiszen a vásznon látottak kedvezően hatnak a mítoszára.
A filmnek köszönhetően Ralstont – James Franco hibátlan alakításában – igazi vagány srácként ismerjük meg. Sziklák között futkározik és biciklizik. Ha törik (a csontja), ha szakad (a bőre), ő akkor sem adja fel, ugyanis neki csak az adrenalinszint emelkedése, és az ezzel járó izgalom számít. A lehető legveszélyesebb helyekre merészkedik el, és persze a kaland kedvéért senkinek sem árulja el, hogy hová megy. Ralston tragédiája akkor következik be, amikor egy szakadékban reked. Napokig szenved magányosan a halál torkában. Egyetlen társa egy kamera, azzal osztja meg gondolatait, azon keresztül kér bocsánatot a szeretteitől, sőt még magán showt is készít vele.
A film forgatókönyvét maga a túlélő, Ralston műve szolgáltatta. Az adaptáció sok szempontból is problémákba ütközhetett. Egyrészt a könyv egyszereplős történetet kínál, másrészt egy szakadékban játszódik. Az alaphelyzet tehát semmiképpen sem rejt izgalmakat, de Duncan Jones Holdjának sikere már bebizonyította, hogy egy kreatív rendező és egy jó színész bármire képes.
Boyle ügyesesen elkerüli, az alaphelyzetből adódó problémákat. Flashbackek segítségével eléri, hogy kimozduljunk a szakadékból. Ralston emlékeinek köszönhetően ugyanis látunk más helyszíneket, és szereplőket. Bepillanthatunk gyerekkori, családi élményeibe és egy miatta félbeszakadt szerelmi kapcsolatba. Boyle asszociációs technikái változatossá teszik vizualitás szempontjából a filmet. Erre jó példa, amikor a szomjúságtól gyötrődő főszereplő szenvedéseihez üdítőreklámokból kivágott jelenetek társulnak. Ráadásul a tragikus pillanatok is átváltanak néha humorosba, hiszen Ralston a kudarcba fulladt menekülési próbálkozásai után nem rest politikailag inkorrekt poénokat a kamerájába mondani („Ne vegyetek kínai túlélőkészletet!”).
A 127 óra jól bizonyítja, hogy a tehetséges emberek bármilyen alapanyagból képesek nagyszerű művet alkotni. Jóllehet Boyle filmjében a hitelességet esetenként felülírták a katarzis érdekében alkalmazott, kissé hatásvadász, már – már közhelyes megoldások.
Surányi Gergő
Álomháború
Száll a sárkány a fészkére…
Zack Snyder rendező, – mint oly sok kollégája – a reklámok és videóklippek irányából érkezett a nagyjátékfilmek világába. Egy igényes zombi mozi, a Holtak hajnala után a döbbenetes képi világú 300 elkészítésével a legnépszerűbb rendezők közé emelkedett. Az ezt követő Watchmen megosztotta a közönséget, de a rendező ismét tanúbizonyságot tett kiemelkedő vizuális érzékéről. A Ga Hul őrzőivel idegen terepre merészkedett. Gyerekeknek szóló, látványos animációs filmet tett le az asztalra. Ilyen előzményekkel a háta mögött fogott első saját ötletből forgatott filmjéhez, az Álomháborúhoz.
Nem véletlenül utaltam Forman legendás, Száll a kakukk a fészkére című filmjére. Mindkét történetben kulcsszerepet játszik egy elmegyógyintézet, és a szabadságvágy. Ennyiben azonban ki is merülnek a hasonlóságok. Az Álomháború főhőse Baby Doll édesanyja és testvére elvesztése után – mostohaapja intrikájának köszönhetően – egy elmegyógyintézet lakója lesz. A fiatal lány a sötét valóságból álomvilágba menekül, ahol azonban újabb kihívásokkal kell szembesülnie, segítőtársaival együtt. Azt reméli, ha álmaiban sikeresen leküzdheti az akadályokat, talán a valóságban is kiutat talál reménytelen helyzetéből.
A kezdés zseniális. A Sweet Dreams dallamai csendülnek fel remekül illeszkedve a családi tragédiát bemutató komor képsorokhoz. Az elmegyógyintézet kellően taszító, az asztaltól felpattanó, egymásnak rontó ápoltak látványa hátborzongató. A film eddig a pontig működik is. Ahogy azonban belépünk az álomvilágba, nem marad más, csak a látvány. És ez legyen bármennyire is lenyűgöző, önmagában kevés. Különféle álomvilágokban egyre nehezedő feladatokkal szembesülnek hőseink ,így a film leginkább egy videójátékhoz válik hasonlatossá. A rendező, forgatókönyvíró még az elképzelt világra vonatkozó szabályszerűségeket sem dolgozza ki. Ráadásul azt a hibát is elköveti, hogy belesző a harmatgyenge történetbe egy álom az álomban vonalat, amit a közelmúltban az Eredet sokkal intelligensebben és kidolgozottabban tálalt. Az akciók és a dekoratív lányok ellenére a film nem mer sem véres, sem kellően erotikus lenni köszönhetően a PG-13-as amerikai korhatár-besorolásnak. Mindezen nem segít a meglepő befejezés sem, hisz ehhez egy szájbarágós tanulság is társul. Pozitívumként tehát a zene és a látvány marad. Ennek ellenére még az elképzelt világok közül is csak kettő emlékezetes: az első világháború hangulatát gótikus elemekkel kombináló csatatér és a sárkányok által uralt, fantasyt idéző képzeleti sík.
A vékonyka történet nem ad sok teret a színészeknek. A főszereplő Emily Browning dögösen elszánt tekintettel mered a kamerába, szerepe nem is kíván többet. Abby Cornish érdemel még említést, a többi lány papírmasé figura, nem több. A gonoszt megformáló Oscar Isaac azonban képes volt némi kellemes meglepetést okozni, gesztusaival, mondataival. Scott Glenn amolyan tanítómesterszerű figurája viszont csak ostoba közhelyeket puffogtat.
A film összességében egyik első konyhai próbálkozásom emlékét idézi. Hiába a sok kitűnő hozzávaló, csokoládé, cukormáz. A rossz arányok miatt a sütemény mégis émelyítő, szinte emészthetetlen lett. Akárcsak ez a film.
Németh Zoltán
Kapcsolódó cikkek:
Kapcsolódó cikkek:
Szólj hozzá!