Tollpárbaj 2010 Szeptember

Megújult honlapunkon jelentkezünk a szeptemberi Tollpárbajjal, ám a régi, megszokott formában! Ezúttal is temérdek színvonalas írás született, melyekhez gratulálunk mindenkinek. Akik nem találják alant beküldött kritikájukat, azok se keseredjenek el, mert az övék sem volt rossz, ám mindent sajnos továbbra sem tudunk kirakni az oldalra, próbálkozzatok tovább. E hónapban gratulálunk Surányi Gergőnek a Mr. Nobody írásért, ám Szoni, Varga Ákos, Oltay Andor és Szilágyi Miklós is tapsot érdemelnek éles meglátásaikért! Kellemetes csemegézést!

A HÓNAP NYERTES KRITIKÁJA

Mr. Nobody

A Mr. Nobody filozófiai kérdésekkel foglalkozó, intelligens művészfilm akart lenni. Azonban csak egy közhelyekkel tarkított átverés lett. Illúziók és történetvariánsok halmaza. Avagy nem Dzsuang-Szi álmodja a lepkét, és nem is a költő, hanem Mr. Nobody képzeli mindhármukat.

A Mr. Nobody alapötlete érdekes és elgondolkodtató. Miért kell mindig választanunk? Miért nem próbálhatunk ki minden alternatívát? A címszereplő is elgondolkodik ezeken, és úgy dönt, hogy nem dönt. A szülei elválnak, de ő egyiküket sem hagyja el, tovább él velük. Külön-külön egyszerre. Mr. Nobody így több életet birtokol. Sőt, több különböző személyiséget is. Nem éri be kevéssel, halmozza az identitásait.
Jaco Van Dormael filmje izgalmasan indul. A sci-fi-alaphelyzet után a néző kíváncsian várja, hogy mi sül ki ebből az egészből, ám a játékidő felétől kínosan feszengünk a székünkben. A más alkotások által már ezerszer feltett kérdések és az erőltetett szituációk olyan idegesítővé teszik Dormael „celluloid- ámokfutását”, hogy helyette már a közönség érez szégyent. A röhejességet már csak tovább fokozza, hogy a film nézése során az Amélie csodálatos élete című mestermű képei köszönnek vissza. Ez már nem tisztelgés Jeunet előtt, ez bizony már koppintás.
Dormael a legnagyobb baklövését azzal követi el, hogy túl sok kérdést tesz fel a nézőnek, így nemhogy a válaszokra, de még a gondolkodásra sem hagy időt. A primitív végkifejlet pedig fizikai fájdalmat okoz. Ugyanis a fantáziátlan befejezés annyira kiábrándító, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni.
A Mr. Nobody túl sokat akar, de a kevesebbnél is kevesebbet fog. A nézőt folyton az orránál fogva akarja vezetni, de így nem a misztikus homályt növeli, hanem a néző haragját. Így a címszereplő nem nyeri el a közönség szimpátiáját, egy idő után már izgulni sem lehet érte. Nincs lehetőség az azonosulásra, hiszen azt sem lehet tudni, hogy ki az igazi főszereplő. Megkockáztatom: valójában itt nincs is olyan. Itt csak egy rendező van, aki kultuszfilmet akart csinálni. Ez a görcsös igyekezet még a humoros pillanatokat, az ötletes jövőképet és a jól összeválogatott zenéket is elnyomja.
Dormael filmjét Jared Leto rajongói mellet csak azok a bölcsészkarra készülő gimnazisták fogják szeretni, akik még nem ismerik Buñuelt és Godardot. Akiknek még fogalmuk sincs arról, hogy mit értünk európai modernség alatt. Akik majd egy napon, egy egyetemi szemináriumon megtudják, hogy milyen az igazi művészfilm, és rájönnek, hogy a Mr. Nobody csak egy klisékből építkező, felejthető alkotás.

Surányi Gergő

TOVÁBBI SZÍNVONALAS ÍRÁSOK

A kilencedik légió

Double Kill, Multi Kill… Killing Spree!

Nem kell fanatikus FPS játékosnak lenni ahhoz, hogy már a film első negyedében szemet szúrjon nekünk, Neil Marshall csípőből felsőtestre megy, sőt, azon belül is főként nyakra és fejre.
Ölj vagy megölnek! Ilyen egyszerűen szól a recept, és valóban nincs hozzá túl sok körítés, csak éppen hogy kerül bele egy csöppnyi érzelem és valamivel több történelmi adalék.
Krisztus utáni második évszázadban járunk, a Római Császárság idején. Az Afrikai sivatagtól Anglia északi határáig húzódó birodalom minden áldozatot meghoz annak érdekében, hogy tartsa meghódított területeit és tovább erősítse már kissé megkopott hírnevét. A legendás kilencedik légiót Britanniába küldik, hogy kiűzzék a földjükhöz ragaszkodó kelta pikteket. Quintus (Michael Fassbender), aki már korábban túlélte a barbár nép rajtaütését és sikeresen elmenekült fogságukból, csatlakozik ehhez a légióhoz.
Pont. Neil Marshall – a produkció írója és rendezője – maga sem ragozza ezt tovább, nem megy bele a politikai intrikákba, az ok-okozatokba, vagyis elsősorban nem egy történelmi darabot tár elénk; ez egyszerűen egy akciófilm római kori színtérbe helyezve, küzdelem az életben maradásért megfosztva még az igazán legendás elemektől is. A mítosznak ez a fajta lecsupaszítása és a puritán, minden túlzott díszítéstől mentes ábrázolás kifejezetten remek választás, viszont elég sok kivetni valót hagy maga után a karakterek kibontása, ami nagyban rontja az összhatást. Sem a megmenekült hét légionáriussal, sem a pikt üldözőkkel nem ismerkedünk meg tüzetesebben, ugyanolyan szürkék, ridegek és megközelíthetetlenek, mint az ősi skót hegyvidék havas, zord tája, melynek egyhangúságát harci kiáltások, nyílvesszők suhogása, fejszék zuhogása, repülő véres végtagok és kihűlt holttestek bontják meg. Ha már a monotonitásnál tartunk, az állandó mértékű és intenzitású mészárlás csak a kezdeteknél okozhat némi fintorgást és elszörnyedést, szemünk hamar hozzászokik az egysíkú vérontáshoz. Egy élet ide vagy oda, úgy néz ki, itt nem számít, pedig a történet alapján Quintus-nak nagyon is fontos, miután ígéretet tett a hadvezérnek arra, hogy mindenáron hazaviszi a hat túlélőt. A közel másfél órás menekülés és küzdelem a túlélésért egy végső összecsapásba torkollik Quintus és a pikt harcosnő (Olga Kurylenko) között, melynek lefolyása és kimenetele túl magától értődő és természetes a már említett folytonos ütemezésű, fokozatosságot és mindennemű várakozáskeltést mellőző kaszabolások miatt. Sokat javíthattak volna a helyzeten, ha az egyébként meggyőzően alakító ukrán származású színésznőt bátrabban változtatták volna félelmetesebbé és keményebbé, mind külsőleg mind belsőleg, akár a nőies jegyeket még inkább háttérbe szorítva.
Harcolj vagy meghalsz! A kilencedik légió egy olyan Rómáról szól, amiért nem biztos, hogy érdemes bárkinek feláldoznia magát, harc közben meg már réges-rég nem számítanak a nagy eszmék. Csak egy maradhat életben, csak egy győzhet! Game Over.

Szoni

Eredet

Az elsöprő sikert arató Sötét lovag után Christopher Nolan idén nyáron az emberi elme legbelső bugyraiba kalauzolta el gondolkodni vágyó közönségét, újra bebizonyítva, hogy egy nyári blockbuster is lehet átlagon felüli színvonalú.

Nolan munkái mindig is komoly odafigyelést és agyműködést igényeltek, elég csak első filmjére, a Követésre, vagy akár a Mementora gondolnunk. Az Eredet esetén szabdalt idősíkok, és visszafelé mesélés helyett párhuzamos dimenziók között ugrálunk, melyek az emberi agy öt különböző szintjét jelentik. Extractorként tevékenykedő főhősünk, Dom Cobb (Leo DiCaprio) a modern kor tolvaja, aki áldozatai fejéből álmok segítségével nyer ki bennfentes információkat. Ám egy különleges megbízatás alkalmával lopás helyett gondolatot kell elültetnie a célszemély agyában. Az izzasztó feladat megoldása közben azonban sötét múltjával, és saját elméjének elborult képzeteivel kell leginkább megküzdenie.

Az „álom az álomban” jelenséget már többször megismerhettük irodalom órákon, brit rendezőnk ezt toldotta meg néhány szinttel, komplex vázat adva ezzel, egyébként nem túl eredeti történetének. Időnk azonban nem lesz agyalni a hasonlóságokon, az Eredet ugyanis az első pillanattól kezdve az utolsóig leköti, sőt, gondolkodásra készteti a legkommerszebb nézőt is. Így aztán a Mátrix-trilógiából ismerős pillanatok eltörpülnek a vérprofi tálalás, és a biztos kezű rendezés mellett, az unalomig ismert létkérdés pedig egy teljesen új megvilágításba kerül. A filozofikus mondanivalót ráadásul igen tetszetős köntösbe sikerült bugyolálni. Jó néhány jelenet garantáltan el fogja kápráztatni Avataron edződött szemeinket. (az összehajtott város vagy a robbanó utcai standok képei felejthetetlen látványt nyújtanak)
Szintén komoly pozitívum a színészi játékban tetten érhető abszolút hitelesség. DiCapriot idén már másodszor láthatjuk brillírozni a vásznon (Scorsese Viharszigetében is remek volt), Marion Cotillard szokás szerint kellemes jelenség, és Michael Caine-ben sem kell csalódnunk, nyúlfarknyi szerepét a tőle megszokott profizmussal hozza. Az Eredet legjobb párosát azonban kétségkívül Ellen Page és Joseph Gordon-Levitt alkotják. Előbbi szolidan bájos, visszafogott, utóbbi pedig egyenesen sziporkázó játékával kalandozik az elme szintjei között.

Ritkán láthatunk olyan filmet, melynél a mély mondanivaló és a grandiózus látványvilág egyszerre vannak jelen, sőt, e tényezők kiválóan meg is férnek egymás mellett. Christopher Nolan extractor módjára ültet el mélyenszántó gondolatokat a befogadó fejében, aki a játékidő alatt leginkább a pofás effektekre és parázs tűzpárbajokra fókuszál, a stáblista legördülését követően viszont akaratlanul is elkezd rágódni e mozgóképes műremek által felvetett kérdéseken. Ezek után pedig lehetetlen megállni… hogy ne lépjünk be újra az emberi elme határtalan birodalmába.

Varga Ákos

Who is Salt? Who cares?

A Salt ügynök előzetese után azt gondoltam, a leendő kritikámat nem is kezdhetném máshogy, mint hogy „Jason Bourne női ruhát húzott”. Most azt kívánom, bárcsak ilyen egyszerű dolgom lenne!

Kémek, bérgyilkosok, ügynökségek, többszörös személyazonosság, összeesküvések, besúgók, háttérben megbúvó rosszfiúk… nehéz manapság ezekből az összetevőkből ütős koktélt készíteni, hiszen az utóbbi években a „JB” monogram szinte teljesen kiaknázta a stílus adta lehetőségeket. Szerencsére a Salt ügynök készítőinek volt bátorsága újat kitalálni, és ezért – még ha a végeredmény nem is lett makulátlan – mindenképpen dicséretet érdemelnek.
Evelyn Salt (Angelina Jolie) egy sokat tapasztalt CIA-ügynök, aki éppen élete legboldogabb időszakát éli. Munkahelyén kimagasló teljesítményt nyújt, barátjával második évfordulójukat ünneplik, és épp túltette magát egy hosszú börtön utáni lelki válságon. A sors azonban közbeszól, ezúttal egy, a CIA irodájában megjelenő orosz besúgó képében, aki azt állítja, Evelyn Salt egy orosz alvó ügynök, kinek feladata a szovjet konzul meggyilkolása.
Ennél többet nem érdemes elárulni a történetről, hiszen ez a film legerősebb eleme. Remekül kitalált, és dramaturgiailag is jól időzített fordulatok tucatjai követik egymást, mind-mind egy látványos finálé felé mutatva, ahol a legtöbb addig elvarratlannak tűnő szálat is gond nélkül a helyére illesztik. Noha marad azért néhány átgondolatlanság és logikai buktató, kétségtelenül okos és jól felépített film a Salt ügynök, ami technikailag is elsőrangúan teljesít. Az akciójelenetek ugyan nem túlzottan fantáziadúsak, ellenben a fényképezés kellemesen sötét hangulatot teremt, a vágás dinamikus, a zenei aláfestés pedig (csekély kivételtől eltekintve) telitalálat.
Azonban hiába okos film a Salt ügynök, a szív, a lelkesedés, az alkotók szeretete hiányzik belőle, és emiatt messze lemarad a műfaj többi képviselője mögött. A legnagyobb hiba, hogy a központi karakter fantáziátlan, sekélyes és teljesen érdektelen. Evelyn Salt figurájában nincs annyi potenciál, hogy elvigye a hátán a filmet, és közel sem olyan érdekes, hogy szurkoljunk neki. Míg Jason Bourne, Jack Bauer, de még a 47-es is kellően kidolgozott és izgalmas karakterrel bírt, ami a nézőben könnyen szimpátiát kelt, addig Evely Salt csupán egy merev, unalmas és semmitmondó figura, aki csinálhat akármilyen látványos kunsztokat – ugrálhat kamionok tetején, felrobbanthat épületeket, csúszhat le liftaknákba – egyáltalán nem fog érdekelni senkit. Angelina Jolie magabiztos és megbízható színésznő, ezzel a szereppel azonban ő sem tudott mit kezdeni, és ez a két tényező alapjaiban teszi tönkre a filmet.
A Salt ügynök nem egy rossz film. Vannak erősségei, jó pillanatai, néhol egész megkapó, viszont a legjobb momentumai alatt is folyton csak arra emlékezteti a nézőt, hogy ebből pont az hiányzik, ami naggyá tudta volna tenni. Az éhes ember jóllakik vele, de az íze nem elég kellemes ahhoz, hogy repetát is kérjen. Pont, mint a sótlan étel.

Oltay Andor

A kaptár – Túlvilág 3D

Tomboló viharok, tűzvész, árvizek és földrengések keserítik meg az emberek mindennapjait. Ha ez nem lenne elég, itt a legújabb katasztrófa, ami legalább olyan pusztulást mutat be, mint Roland Emmerich 2012-je, csak itt nem fizikai értelemben nyilvánul meg, hanem szellemileg.
Újabb Resident Evil furakodott be a mozikba, aminek csak annyi köze van az alapul szolgáló játékokhoz és a jól bejáratott zombihorrorokhoz, mint a Charlie Kaufman Adaptációnak az Orchidea tolvajhoz.
Nézzük először a sztorit! Alice (Milla jovovich) megment néhány embert, de aztán mégsem. Ennyi. Ha úgy vesszük, zombis akció-horrorba nem is kell több történet, hiszen úgyis az élőhalottak lefejezésén / felkoncolásán / kettévágásán / kibelezésén / felaprításán / agyonverésén / felgyújtásán / kerékbetörésén van a hangsúly. A baj az, hogy ebben a zombifilmben a dögök csak statiszták, ha ki is nyírnak egypárat, nem fog vér, agyvelő és egyéb gyomortartalom a képünkbe fröccsenni. Hiába, a klasszikus olasz gore felett eljárt az idő, de az alapokat átvették, csak éppen a gusztustalan, mocskos, hányingerkeltő gyilkolást itt nem a túlélők végzik oda-vissza a hullasereggel, hanem Paul W. S. Anderson író-rendező a stílussal.
Kárpótolhatna minket a látvány, ha már nem láttuk volna ezerszer az itt elsütött trükköket. A lassítás itt nem a hatásvadászatot, vagy az akció részletességét hivatott érzékeltetni, hanem a dögunalmat. A tájképekről is messziről süt a hamisság, így a dinamikus kameramozgások is elsikkadnak. Egyedül a csodaszép északi táj feletti repülés az egyetlen jelenet, ami tényleg szemet gyönyörködtető, de ez régen rossz, ha zombihorrorról beszélünk.
Egyedül csak az a frusztráció fogalmazódhat meg bennünk, amit egy túlélő érezhet, ha egy élőhalott a sorozatos letális lövések után csak fel-felkel, és jön felénk feltartóztathatatlanul. A kaptár sorozat is megkapja a kegyelemdöfést minden folytatásának rohamosan csökkenő színvonalával, de csak nem akar megdögleni, hiszen – és itt most nem árulok el nagy titkot – olyan befejezést kapott, hogy a folytatás evidens.
Inkább nyugodna békében. Ámen.

Szilágyi Miklós

Kapcsolódó cikkek:

No related posts.