Új munkájával Reisz Gábor kiérdemelte a legpechesebb rendező, filmje pedig a leggyorsabban öregedő mű címét.
Vajda Judit
Ahogy az Itt érzem magam otthon politikai parabolája tökéletes időzítéssel pont akkor jött ki, amikor az ország nagy részének már annyira elege volt az utóbb leváltott rendszerből, hogy egyenesen ki volt éhezve egy helyi érdekű diktátor bukásáról beszélő filmre, úgy a hasonló témát megfogalmazó Földszint fél évet késett, mivel pontosan ugyanazt az elégedetlenséget fogalmazza meg jól érthető képes beszéddel, mint korábban a Holtai-opusz – amire az április 12-i kormány- és rendszerváltás után már lényegesen kisebb a kereslet.
A Földszint a magyar filmtörténetben erős gyökerekkel rendelkező lakásfilm műfajában készült, amely zsáner először az ’56-ot követő kádári konszolidáció közepette vált népszerűvé, mint az állami hurráoptimizmust közvetítő lakásügyi propaganda (lásd: Két emelet boldogság). A hetvenes években a lakásvígjátékokat felváltották az olyan súlyosabb lakhatásdrámák, mint a Családi tűzfészek vagy az Ajándék ez a nap, hogy aztán a lakásfilm pár évtized szünet után a 2010-es évektől elsősorban családi és párkapcsolati problémákat tematizáló műfajként támadjon fel (lásd Hajdu Szabolcs trilógiáját). Reisz Gábor filmje ugyanilyen szorosan kötődik a magyar abszurd hagyományaihoz is, így politikai parabola mivolta mellett a Bacsó-féle Forró vizet a kopaszra! című lakásabszurdnak is közeli rokona.
A sztori szerint a munkájában boldogtalan, párkapcsolatában bizonytalan, életében elakadt középkorú főhős, Kristóf (Tompa Ádám) véletlenül penészre bukkan a lakása beépített szekrénye mögött, ami nem elszigetelt esetnek tűnik, hiszen a nyomok a társasház egészéhez vezetnek, ahol „roskadófélben van a ház, hámlik le a vakolat”. De nem lehet egy ház (vagy épp egy ország) olyan állapotban, hogy valaki ne akarja mégiscsak megkaparintani magának, a saját céljaira felhasználni, saját önző érdekeinek szolgálatába állítani. Kristóf penész elleni küzdelme így a társasházon minidiktátorként uralkodó közös képviselő (és sameszai) elleni küzdelemmé alakul.
Az egyre abszurdabb kalandokkal, egyre irreálisabb fordulatokkal tarkított cselekmény a végére őrült tempót vesz, és egy egészen elszabadult finálét eredményez, amelyet egy, a rendező korábbi munkája, a Magyarázat mindenre Balaton-parti epilógusát megidéző lezárás helyez nyugvópontra. Generációs közérzetfilmjei (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek) és a társadalom megosztottságát megjelenítő Magyarázat mindenre után az alkotó immár végérvényesen felnőtt hősét allegorikus, ám könnyen lefordítható szituációba helyezte – de nem biztos, hogy ez az az út, amelyen a jövőben járnia kéne.
