Mozi, 2026.11.12. (Moulin) Fordulat vagy sem az életműben? – ezt a kérdést tettem fel magamban Nemes László (magyar környezetben is elhagyta a „Jeles” vezetéknevet) negyedik nagyjátékfilmje kapcsán.
A dilemma adott, hiszen a direktor nem tud (akar?) szabadulni a történelem sötét korszakaitól, de mivel ez az első alkalom, hogy nem a saját forgatókönyvéből dolgozott, mondhatni, ez eddig a legkommerszebb Nemes-mű. A szkriptet az az Olivier Demangel jegyzi, aki eddig népszerű tévésorozatokkal hívta fel magára a figyelmet, így tényleg furcsa párost alkot az auteur Nemes Lászlóval, de ez egyáltalán nem baj.
A mű középpontjában Jean Moulin (Gilles Lellouche), a II. világháború alatti francia ellenállás vezetője áll, aki 1943 júniusában visszaérkezik Londonból Lyonba, ám elfogja a Gestapo, és konkrétan Klaus Barbie SS-Hauptsturmführer (Lars Eidinger) kezei közé kerül. A film szokatlanul hosszú expozícióval indul, amelynek megvan a maga funkciója: bevezeti a nézőt Moulin karakterének világába, igaz, a történelmi tényeket nem taglalja, azokat illik tudni (vagy utánanézni). Nemes sokkal inkább karaktertanulmányt folytat, mintsem a klisékkel foglalkozna. Megmutatja, hogy Moulin intelligens dekoratőr, festő és műgyűjtő értelmiségi volt, nem pedig katonatiszt – ezt Barbie később csalódottan a fejéhez is vágja. A francia ellenálló így értelemmel és érzelemmel irányít, amelyet Gilles Lellouche elegáns játékával teszi izgalmassá, megvan hozzá az arca és a belső érzékenysége. Az egész „játék” a két történelmi karakter között akkor durvul be, amikor a címszereplő bekerül a földi pokolba, Barbie kegyetlen és beteg kínzási processzálásába, és a legnagyobb küzdelme az lesz, hogy túlélje a nyers erőszakot, a kínzásokat és a halál közelségét – másokét és a sajátját egyaránt.
Ami meglepő – lévén, Nemes László a rendező –, hogy a film finoman tanítani is akar. Igaz, az expozícióban úgy repülnek a nevek és a dátumok, mintha Christopher Nolan Oppenheimerét látnánk, ahol szinte előfeltétel volt a doktori szinten elvárt történelmi háttértudás. Ám amikor a történet eljut a két figura közötti intellektuális és érzelmi harchoz, a rendező stílust vált, és klasszikus thrillerfeszültséget ad a drámai helyzetekhez. A film innentől átkerül a könnyebben befogadható oldalra, olykor talán túl direkt módon is. De persze ezt megfogalmazhatjuk úgy is, hogy a rendező tud a zsánerszabályokkal játszani, és képes a saját víziója alá rendelni azokat.
A Moulin legnagyobb érdekessége, hogy Nemes nem esik bele az örökzöld hollywoodi sablonba: a főhős nem hibátlan, miképpen a gonosz alakja sem pusztán szörnyeteg. Moulin sokszor a saját emberi gyengeségével, pontosabban a gyávaságával küzd, nem szuperhős, csak egyszerűen hős. Barbie pedig a kisebbségi komplexusait próbálja hatalommal leplezni. A cinikus irigység fokozatosan tolja az állatias agresszió felé, amit Lars Eidinger árnyaltan ábrázol, sőt, kifejezetten visszafogottan.
Állítsd be te is a saját a VOX-O-METER-ed!
