Egyrészt csodálatos dolog, hogy Tom Cruise hosszú idő után kimerészkedett a komfortzónájából – ami nála repülőkből kiugrást meg mínusz 20 fokos vízben búvárkodást jelent –, másrészt bárcsak ne a Digger kedvéért tette volna.
Tóth Csaba
Meg kell hajolnom a Digger PR-csapata és marketingesei előtt, ugyanis tényleg képesek voltak az utolsó pillanatig eltitkolni, mi is ez a film valójában. Persze az átjött, hogy a Digger afféle világvége-szatíra, és ilyesféleképp a Dr. Strangelove vagy épp a Ne nézz fel! szellemi rokona, de ez csak a felszín. Már ülünk egy ideje a moziban, amikor kimondjuk magunknak: „Hát ez olyan akar lenni, mint a Dr. Strangelove, csak nem olyan jó”, amikor történik valami, amiről felelősségteljes, nem vadul spoilerező filmkritikusként nem illik beszélnem.
Annyit azért elmondhatok, hogy a film átmegy „kicsit” metába, amitől nézőként pislogunk egy nagyot, pláne, hogy ehhez Alejandro G. Iñárritu (Birdman, A visszatérő, Korcs szerelmek) rendező sokáig egyáltalán nem ad kapaszkodókat, így nézőként nem nagyon értjük, miért van erre szükség. Aztán persze a végére összeáll a dolog, kirajzolódik előttünk a nagy kép, ami kicsit olyan, mint annak idején a Hatodik érzék utolsó jelenetei. Iñárritu persze nem úgy akar sokkolni, mint Shyamalan, az ő célja inkább a nézők szemének felnyitása és elgondolkodtatása egy meglepő fordulattal, csakhogy az ilyen típusú fordulatok veszélye, hogy amennyiben nem elég jók, és nem adnak elég muníciót a látott film átértékeléséhez, akkor inkább okoskodónak és nem okosnak fognak hatni. A Digger esetében pedig pont ez történik.
Bár a film első ránézésre egy szórakoztató szatíra arról, hogy mind meg fogunk halni, és ennek okozói valójában mi magunk leszünk, Iñárritu egyáltalán nem elégszik meg azzal, hogy röhögéssel tudatosítsa bennünk az emberiség biztos és elkerülhetetlen kihalását, hanem egy úgynevezett „üzenetfilmet” készített azzal a céllal, hogy felnyissa a szemünket, ha még nem lenne eléggé nyitva. Tény, hogy a bő kétórás játékidő végére a rendező eléri, hogy kicsit szarabbul érezzük magunkat a bőrünkben, mint amikor beültünk a moziterembe, de ez nem azért történik, mert a filmje üzenetének van ekkora hatása, hanem mert a Digger az a fajta film, ami sokkal mélyebbnek gondolja magát, mint amilyen valójában.
Kicsit vicces, amikor az állítólag mindenhová két magángéppel (az elsővel a stábja és a cuccai érkeznek, a másodikkal ő maga) érkező Tom Cruise prédikál nekünk arról, hogy a saját kényelmünkbe és önzésünkbe fogunk belepusztulni, még akkor is, ha alapvetően igaza van. Sok mindent meg lehetne persze bocsátani a Diggernek, ha legalább a poénjai működnének, vagy tényleg olyan mély gondolatok lennének benne, mint amit feltételez magáról, de a helyzet az, hogy egyiket sem kapjuk meg tőle. Az ambícióját, az akarását és az egyediségét így is lehet értékelni, de ettől még a Digger egy sikerületlen film marad.
