Mozi, 2026.11.05. (Rose) Férfiruhába bújt nőként az élet örök vesszőfutás.
Miközben a világ bizonyos pontjain a gender szitokszó lett, érkezett egy film, amely könnyedén átlép az identitáspolitikai aknamező fölött, és erőlködésmentesen mutat rá, hogy a nemváltás, a nemi szerepek felülbírálása mindig is része volt az emberiség történetének. A Rose nem egy valós személy életén alapul – mint a magyar Pipás –, hanem több férfiként élő nő sorsát mixeli össze, a cselekményét közvetlenül a harmincéves háború utáni Németországba helyezve. Itt bukkan fel egy fiatalember, aki benyújtja igényét egy elhagyatott birtokra, majd, hogy bővítse területeit, megnősül – csakhogy a sebhelyes arcú, filigrán ismeretlen valójában nő, aki férfiruhában harcolta végig a háborút. Mert nadrágban szabadabbnak érzi magát.
Miközben egyes kritikák a Rose szemére vetik, hogy nem fordít kellő figyelmet a karakter leszbikus és transznemű aspektusaira, Markus Schleinzer író-rendező célja inkább az, hogy felmutassa a külső-belső kényszerűséget, ami miatt Rose (Sandra Hüller) a férfiéletet választja. Férfinak lenni hatalom és szabadság, nőnek lenni alávetettség és kiszolgáltatottság. Ezt Rose felesége, Suzanna (Caro Braun) is megtapasztalja, aki szabadabb életben részesülhet, mintha egy helybéli férfihoz ment volna hozzá. A Rose a zárlatában a nők közti szövetséget, illetve (némileg antiklimatikus módon) a női történetek elmeséléséhez való jogot ünnepli, ám mivel a XVII. században vagyunk, hősnőinknek nem jár a happy end.
A Rose baljós hangulatú film, a kezdetektől érzékelteti, hogy a címszereplő sosem nyugodhat meg teljesen, folyamatosan védenie kell magát, hogy fenntartsa az illúziót és a vágyott társadalmi pozíciót, amely így korántsem olyan kényelmes, mintha született férfi volna. Rose ráadásul többszörösen szerepet játszik: nem elég, hogy nőként férfiruhát ölt, még elhunyt bajtársa személyazonosságát is magára veszi, miközben a sebhelye egyszerre álca és kegyetlen mementó arról, hogy férfinak lenni sem sétagalopp. Hiszen a férfiruhával együtt járt a férfiidentitás is, és Rose háborús bűnöket is elkövetett – azt viszont meghagyja titoknak a film, hogy Suzanna csoda folytán vagy sokkal prózaibb körülmények között esett teherbe a Rose-zal való házassága során. Ahogyan az is izgalmasan homályos, hogy a falusiak elhiszik-e, hogy Rose férfi, vagy csak el akarják hinni.
Az osztrák-német film fekete-fehér képein a burjánzó természet és a konzervatív kisközösség melankolikus és fenyegető, ami kiemeli, hogy Rose milyen ellenséges környezetben keresi otthonát. Markus Schleinzer harmadik rendezése (2008: Michael, 2011: Angelo) és a kis léptékű, kicsit túl egyszerű történet, amely nélkülözi a markáns rendezői hangot, teret ad Sandra Hüller kiemelkedő, a Berlinalén díjazott alakításának. Ausztria Oscar-nevezettjében a nemi kérdések összefonódnak a praktikummal és a szükségszerűséggel, rámutatva arra is, hogy nem sok minden változott négyszáz év alatt.
