Mozi, 2026.11.05. (Ha-Chan, Shake Your Booty!) Rázd a popsid, Ha-Chan! – hangzik a szó szerinti címfordítás. Az idei Sundance egyik közönségkedvence a gyászról és a táncról szól, épp ezért furcsa, hogy pont a ritmusával akadnak gondok.
Van abban valami különleges, ha egy film a Tokióban működő latin táncos szcénát kívánja bemutatni, az egyik nagyjelenetében pedig részleteket nézhetünk meg a Dirty Dancing japán színpadi változatából (!), de a Táncstúdió, Tokió legnagyobb problémája, hogy mindvégig csak különleges filmínyencség marad, s bár a potenciál ott van benne, sosem lesz belőle igazán jó filmélmény.
A sztori főhőse Haru, a megözvegyült japán nő (a Bábelből ismert Rinko Kikuchi a film szíve-lelke), aki a férjével annak tragikusan korai halála előtt gyakran járt táncolni. Az életkedvét vesztett nőt barátnője és testvére igyekeznek felvidítani, majd amikor újra elkezd táncórákra járni, a jóképű oktató mintha ismét visszahozná az életkedvét.
A mágikus realizmussal gyakran kacérkodó film legjobb jeleneteinek többsége a hősnője álmaiban/fantáziájában zajlik: egy táncba átforduló utcai verekedés, egy össztánccá váló metrós utazás, vagy ahogy a hősnő hirtelen a Dirty Dancing főszerepében találja magát, egytől egyig csodálatos, fantáziadúsan kivitelezett szcénák, csakhogy a több mint kétórás film ebből túl keveset kínál. Haru drámája sajnos túl sekélyes, a film pedig túl hosszú ahhoz, hogy gond nélkül átvészeljük az elhúzott jelenetet, amelyek a következő fantáziabetéthez vezetnek.
