VOX

kritikák

Az éhezők viadala: Az aratás hajnala – Ki itt belépsz…

Mozi, 2026.11.19., 158 perc (The Hunger Games: Sunshine on the Reaping) Az aratás hajnala az eddigi legsötétebb felvonása Suzanne Collins univerzumának. A minőségi kivitelezés, a jó érzékkel választott színészek és a válogatott kegyetlenségek nem okoznak majd csalódást a franchise szerelmeseinek, de érdemes felkészülni: Haymitch eredettörténete kíméletlen, igazságtalan, nyomasztóan tragikus.

Három évvel ezelőtt látott napvilágot a Kapitólium hidegvérű vezetőjéről, Coriolanus Snow-ról készült film, Haymitch-é tehát nem az első az univerzum eredettörténetei közül. Bár az Énekesmadarak és kígyók balladája is korrektre sikerült, és jól felült arra a trendre, hogy megmagyarázzák a főgonoszok indítékait és traumáit, mégis felmerült a kérdés: kell-e ez nekünk? Nos, a franchise egyik legszerethetőbb karaktereként tetszelgő Haymitch Abernathy (az eredeti filmekben Woody Harrelson, Az aratás hajnalában Joseph Zada) már egyértelműen indokolt választásnak tűnt.

Az aratás hajnala az ő 16. születésapjával veszi kezdetét. Édesbús nap ez a 12. körzet lakói számára: Haymitch születésnapja minden évben egybeesik az aratással, amikor kiválasztják azt a fiút és lányt, akik a körzetből részt vesznek a viadalon. Ebben az évben ráadásul két-két versenyzőt küldenek a színes-szagos vágóhídra, és persze Haymitch is egy lesz közülük. Első ízben a 12. körzet szadista kísérője, Drusilla Stickle (Glenn Close könnyedén válik az egyik leggyűlölhetőbb karakterré Snow mellett) megjelenésével mutatkozik meg a Kapitólium kegyetlensége. Az ő és Plutarch Heavensbee (az eredetiben Philip Seymour Hoffman, itt Jesse Plemons) ügyködésével manipulálják az adás nézőit – a propaganda, a valóság meghamisítása az összes korábbi részhez hasonlóan Az aratás hajnalában is óriási szerepet kap.

A film sok tekintetben hasonló az első részhez: kiválasztatik egy esélytelennek tűnő lázadó, végignézzük a felkészülésének útját, a megalakuló szövetségeket, a jó és rossz küzdelmét s az összecsapást az arénában. Mégis van létjogosultsága Haymitch eredetsztorikának. Megkapjuk ugyanis a választ arra, hogyan válhatott egy életrevaló, szeretettel teli, idealista fiúból egy mindenből kiábrándult, megnyomorított lelkű, alkoholista magányos farkas. Megismerjük azokat a válogatott eszközöket, amelyeket Snow bevetett Haymitch ellen – a szerepet Donald Sutherlandtől átvevő és szintén zseniális Ralph Fiennes kíméletlenebb, mint Voldemortként, ahogyan kedvesen csillogó szemekkel és émelyítő nyugalommal ítéli halálra a fiút.

Katniss Everdeenhez hasonlóan Haymitch-et is az elvei, a szeretet és a lázadás tüze hajtotta, azzal a biztos tudattal, hogy Snow valamilyen különösen kegyetlen módszerrel lassú, szenvedéssel teli halált fog rámérni. Ez azonban – nem meglepő módon – nem jön el: helyette az arénában megannyi barátját küldik a kezei közé meghalni, ezzel bűntadatot ébresztve benne. És igen, a filmnek egy jelentős részét ismét az arénában való küzdelem teszi ki, mégsem válik unalmassá, sőt: Haymitch küzdelme és az azt követő otthoni fogadtatás szívet tépőbb, megrázóbb, mint minden korábbi. Ez a nyomasztó érzés, ez a kilátástalanság pedig, amibe a film bebugyolál, még jóval annak vége után is velünk marad. Reményről, feloldozásról szó sincs: a lázadók sikere innen még beláthatatlanul messze van.

Állítsd be te is a saját a VOX-O-METER-ed!