Mozi, 2026.10.22. (The Only Living Pickpocket in New York) Noah Segan filmje spirituális céllal készült alkotás, de nem a vallási értelemben; szimpla hommage-ként kell rá tekinteni.
A ’70-es évek filmkészítése előtt kíván tisztelegni, a mindent bele elv alapján: a fehér bűnügyi filmekre, egyszersmind a blaxploitation műfajra. Ez utóbbit már a film nyitójelenetében is láthatjuk, amikor a kamera ráközelít a sármos zsebtolvajra, Harry Lehmanre (John Turturro), akinek hosszú kabátja és elegáns fekete inge lelkesedést keltő lazaságot sugároz, ám a meglepő, hogy itt nem egy hőstörténetet kapunk, hanem egy piti tolvaj karrierjének végét. Harrynek szembesülnie kell az új világgal: senki sem hord már magánál egy rakás készpénzt, így lop, amit tud, a szajrét pedig a zacis haverjánál (Steve Buscemi vicces jelenlétével megtámogatva) igyekszik pénzzé tenni. Érdekes színfolt még Giancarlo Esposito, a jófej zsaru klasszikus hollywoodi kaptafáját hozza.
Aztán jön a szituáció, amely megváltoztatja a bevezetett viszonyrendszereket. Harry lenyúlja egy nagykutya maffiózó kölyök kocsijából azt, amit nem kellett volna, ráadásul fogalma sincs arról, hogy mi is került a birtokába. Innentől kezdve egy klasszikus heist movie-t látunk a jól ismert klisékkel, de hát, valljuk be, jól esnek ezek manapság.
Egyszóval sztereotípiák ide vagy oda, remek szórakozást nyújt Segan mozija, amely azzal tud egyedivé válni, hogy Turturro a létező legmagasabb hőfokon ég. Fixa ideám, hogy a rendező azt kérte tőle: legyél a modern Humphrey Bogart!
