Mozi: 2026.10.08. Mayer Bernadette első nagyjátékfilmes rendezése fájdalmakkal, megpróbáltatásokkal és nehéz választásokkal teli film, mégis mosolyt csal az arcunkra.
A magyar filmipar sajátosságai és korlátai miatt könnyen előfordulhat, hogy egy tehetséges, elismert színész hosszú éveken, évtizedeken át nem kap a tehetségéhez méltó filmszerepet nagyjátékfilmben. Nagyon könnyű idehaza kicsúszni a szereposztók látóköréből, és ilyenkor egy jó szemű, jó ízlésű rendező marad az egyetlen remény arra, hogy esélyt adjon egy kihasználatlan tehetségnek. Für Anikó nevét, hangját és arcát Magyarországon szinte mindenki ismeri, de ez inkább köszönhető a tévének, a szinkronnak és a színpadnak, mint a mozifilmeknek. Pedig az arca abszolút nagyvászonra való, a Mommy Blue-ban pedig azt is bizonyítja, mennyire finoman, természetesen játszik. Amikor őt láthatjuk a filmvásznon, nem egy filmkaraktert, hanem egy élő, lélegző embert látunk, egy embert, aki sokáig makacsul nem akarja elfogadni a sorsát, ám idővel megtanul vele együtt élni. Für uralja a vásznat, de csak annyira, hogy amikor más is ott van mellette, megossza vele azt, legyen az a fiát zseniális lazasággal alakító Vilmányi Benett, a love interest szerepében emlékezeteset nyújtó Znamenák István, vagy a menyét alakító Waskovics Andrea.
Krisztina művészetet oktat egy gimnáziumban, a diákjai imádják, de a cukorbetegsége következtében látását veszti. Reménykedik a felépülésben még akkor is, amikor már nincs remény: nem hajlandó elfogadni, hogy mostantól a vakok életét fogja élni. Nemcsak másoknak hazudik, hanem önmagának is. Egyedül a nagyfiára, Mátéra számíthat, aki azonban igazi szendvicsgenerációs fiatalként egyszerre kénytelen részt venni a gyereknevelésben, támogatni frissen szült feleségét, és gondoskodni az édesanyjáról, aki makacs módon azt mondja, hogy róla nem kell gondoskodni. Mindez talán elég drámaian hangzik, és az is, csakhogy Mayer Bernadette filmje tele van szeretettel, élettel és fantasztikus humorral, ami leginkább Für Anikó és Vilmányi Benett közös jeleneteiben éri el csúcspontját.
Bizonyos szempontból Mayer megcsinálta a magyarok válaszát az Életrevalókra, csak ez a film jóval személyesebb, intimebb és realistább a francia nagytestvérnél. Anya és fia folyton piszkálják egymást, de minden piszkálásuk mögött érződik a szeretet, ami összetartja őket. A rendező nem fél a karaktereit időnként rossz fényben feltüntetni: hibáznak, makacskodnak, megsértenek másokat, de pont az adja a Mommy Blue erejét, hogy a hibáival együtt is megszeretjük őket. Jó dolog együtt lógni ezzel a két figurával, és csak úgy figyelni őket. Mayer pedig úgy tud reményteli befejezést kanyarítani a filmjéhez, hogy egy pillanatra sem csúszik át sziruposságba.
